Ugrás a tartalomra

Az elpusztíthatatlan ember

Nagy Attila
Utoljára módosítva
2020. október 23. péntek 14:53
Az 1956-os forradalom és szabadságharc kapcsán rendszerint a budapesti eseményeket szokás kiemelni, holott a „hátország forradalma” is nagyban hozzájárult annak kezdeti sikeréhez. A fővárosban zajló forrongásokra reagálva az ország számos pontján alakultak ki kisebb-nagyobb kormány- és rendszerellenes mozgalmak, így Miskolcon is.

Október 25-én történt, hogy az egyetemi campuson összegyűlt 35-40 ezer ember előtt a szónok többször is belesült a Nemzeti dal elszavalásába. Majd ezt megelégelve a tömeg felkiabálta a színpadra, azaz az egyetem aulájának a tetejére az akkor 23 éves színművészt, aki hatalmas éljenzések közepette, kifogástalanul adta elő Petőfi költeményét. Az eskü szövegére magasba emelkedő több tízezernyi kéz látványa a színpadon már sokat megélt színészt is ámulatba ejtette. Így lett állítása szerint véletlenül a forradalom miskolci eseményeinek egyik főszereplője, akinek elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy a forradalom ideje alatt ne uralkodjon el hatalmas káosz a városban, a hatalom pedig „hálája jeléül” tizenkét évnyi börtönre ítélte. Ezt a hányattatott sorsú fiatalembert Nagy Attilának hívták.

Az 1933-ban, Pácinban született Nagy Attilának már a gyermekkora sem volt könnyű. Pedagógus szüleit folyton áthelyezték, így hat gyermekükkel állandóan költözött a család. Majd a szülők nehéz döntést hoztak: nevelőintézetbe adták Attilát, hogy a további gyötrelmektől és a háború borzalmaitól megóvják. Innen került 1944-ben a háborús összeomlás szélén tántorgó Németországba, ahonnan két évvel később, tizenhárom éves korában keveredett haza, majd egy Vöröskereszt által közvetített rádióadásból tudta meg, hogy családja Miskolcon telepedett le, ahová követte őket. Nagy szorgalommal pótolta elmaradt tanulmányait, hogy jelentkezhessen a Színművészeti Főiskolára, amelyet a szó szoros értelmében éhezve járt ki. Ezt követően tért vissza Miskolcra, ahol elsőként lépett fel hivatásos színészként. 1956. október 24-én délelőtt Az ember tragédiájának Luciferjeként próbált, amikor a rádió hirtelen megszólalt. „Ellenforradalmi csőcselék randalírozik Budapesten” - üvöltötte. Aggódni kezdett, hiszen a húga épp a fővárosban tartózkodott, ahonnan másnap megérkezett. Átlőtt karral. Ekkor már a Vasgyárban szerveződött, sztrájkoló tömeg az egyetem felé tartott. Úgy érezte, hogy neki is ott a helye. Miután látta, hogy az egyetemi sztrájkbizottságban óriási káosz uralkodott, átvette a stafétát, majd rendben levezette az ülést. Kisvártatva már a Petőfi térhez vonuló tömeg élén találta magát, amely útközben összetalálkozott egy szovjet katonai alakulattal. A tüntetők meg akarták támadni őket, Nagy azonban egy teherautóra felállva csitította le őket, megelőzve a komolyabb összetűzést. A forradalom eszmeiségével azonosuló, de a féktelen erőszakot elítélő színész a következő két-három napban szüntelenül a rend helyreállítására törekedve vett részt a különböző forradalmi eseményeken, így többek között neki volt köszönhető a tömegközlekedés és a viszonylagos közrend helyreállítása is a városban.

A forradalom végkimenetele nem érte váratlanul, ellenben az annál inkább, hogy november 8-ának éjjelén pufajkások törték rá az ajtót, majd tragikomédiába illő körülmények között hallgatták ki. Volt, hogy négy-öt órán keresztül egyik mentőautóból a másikba átültetve, fegyveres kísérettel fuvarozták az ismeretlenbe, majd, amikor be tudta azonosítani hollétét, újra a kiindulóponton, a Rudolf laktanyában találta magát. „Később tudtam meg, hogy elterjedt a híre, hogy az oroszoknál vagyok és tüntetés kezdődött. Ennek a hírére vittek el” – emlékezett vissza.
Végül tizennégy nap után elengedték, hogy aztán januárban újra letartóztassák. Összesen tizenhét hónapot ült vizsgálati fogságban, ebből tizet magánzárkában, mígnem az úgynevezett Földvári-per negyedrendű vádlottjaként a bíróságon találta magát, ahol olyan események vezéralakjának is kikiáltották, amelyben részt sem vett. Az ügyész az első öt vádlottra halálbüntetés kiszabását kérte. Nagy Attila három napon és éjjelen át várt az ítélethozatalra.

Nagy Attila mellszobra a Miskolci Nemzeti Színház előtt.


Végül 1958. július 18-án „csak” 12 év börtönbüntetésre ítélték - a „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése”, valamint „annak részcselekményeként államtitok megsértése” vádjában találták bűnösnek -, amelyet a váci fegyházban kellett letöltenie. „A 12 évtől nagyon boldog voltam először, amikor aztán a zárkába caplattam, nagyon nyomasztóan hatott rám. De az ember, megint csak úgy érzem, hogy elpusztíthatatlan. Mert azon kezdtem gondolkozni, mi van akkor, ha engem soha nem engednek vissza a színészi pályára?” – tette fel saját magának a kérdést.

A börtönbüntetéséből három év telt el, amikor 1961-ben amnesztiával szabadulhatott. Vannak, akiket a börtön lelkileg összetört, de ő - a rengeteg gyötrelem ellenére - nem tartozott közéjük. Barátai rá akarták venni a disszidálásra, azonban ő vissza akart térni a színpadra. „Színész csak abban az országban lehet az ember, amelyikbe beleszületett” – vallotta. Így 1962-ben a Veszprémi Petőfi Színházhoz szerződött, 1964 és 1969 között a budapesti Thália Színház, 1969-től 1971-ig pedig a Szegedi Nemzeti Színház tagja volt. 1971-ben visszatért a Tháliába, s 1986-ig volt tagja. 1986-tól a kecskeméti Katona József Színház színésze és rendezője, 1988 és 1990 között pedig művészeti vezetője volt. Munkásságának elismeréseként kétszer is Jászai Mari-díjban részesült.

Kecskeméten hunyt el 1992. május 13-án. Emlékét ma szobor őrzi a Miskolci Nemzeti Színház udvarán. Egy viszontagságokkal teli, mégis büszke életút emlékét, amely fogalommá tette Miskolcon a színész Nagy Attila nevét. Higgyék el, én már csak tudom.

További hírek

Olvasnivaló