Piroska meséli, meglepi, hogy a villamoson többen is megbámulják a kapaszkodó felé nyúló karját. Hazaérve veszi észre, hogy kikönyökölte a kefelevonat legfrissebb híreit. Még nem divat a tetkó, ám neki már a könyökéig érnek a másnapi újság cikkeinek lenyomatai.
Hosszú az út a kézírástól a nyomdafestékes újságcikk megjelenéséig. Misztikusan szövevényes, közös munka eredménye minden gondolat publikálása. Első állomás a leírószoba, ahová nem elég bejelentkezni, udvarolni kell a gépírónőknek. Persze megesik, hogy hiába, hiszen egy magasabb rangú szerkesztő bármikor megelőzhet, elhajthat. Végül a gondosan megalkotott kézirat - mákosra firkálva a rovatvezetőtől - az olvasószerkesztő asztalán landol, majd a főszerkesztő-helyettes kosarából akár a nyomdába is eljut. Mégse ritkaság, hogy a gépszedők nyelvtani és fogalmazási hibáktól hemzsegő kéziratot öntenek ólomba. Ám szerencsénk van, a nyomda egyik apró, ablaktalan zugában egyszerre négyen is újraolvassák a friss kefelevonatot. A korrektorok szenvedélyesen vadásznak az elütésekre, a helyesírási hibákra, olyan nincs, hogy ne találjanak javítanivalót. Ők a nyomda, az újságkészítés legfontosabb, ám méltánytalanul lebecsült, névtelen munkásai. Nincs olyan kiadvány, amelynek az impresszumában ők is szerepelnének. Piroska érettségizett kéziszedő, évtizedekig a legtájékozottabb, hiszen az apróhirdetésektől a lottószámokig, a pártkongresszustól a kékfényes hírekig mindent elolvas. Elsőként. Kötelezően. Sorról sorra. S ha éppen szükséges, kezében a Winklerrel, a sorszedővel, kicsipeszeli a nem oda való betűket. Könnyű neki, jobban olvas visszafelé, mint a legrutinosabb nyomdászok.
Korrektor nélkül nincs nyomda, nincsen újság. Gróf Lajos és Keglovich János szerkesztőkkel próbálom megidézni a legismertebbeket – Tóth Ede bácsit, Gróf Lajosné Marikát, Némethné Enikőt, Palotainé Marikát, Staudinger Lászlót és Smajda Katalint. Sajnos nem teljes a névsor, sokuknak már csak a képe dereng halványuló emlékezetünkben. Ritkán kerülnek reflektorfénybe, hacsak nem csúszik be a lapba valamilyen orbitális, politikailag kifogásolható malőr. Egy üzemi lapban a lenni szó a nyomdában Lenin lesz. Óriási a felfordulás, mindannyian a szőnyeg szélén topogunk, de megússzuk. Senkit nem menesztenek.
Különben a forradalom után sokáig az intellektuelek, a megtévedt szerkesztők menedékhelye a korrektori állás. Él a szakmai szolidaritás, Boda István és Holdi János is itt kap állást, hogy közel legyen a szakmához. Jellemző a számkivetettségükre, hogy még egy asztali lámpát is sajnálnak tőlük. Évente egy tollat kapnak és havonta egy betétet bele. A helyesírási szótárból is csak egy jut mindannyiuknak. Jár nekik a törölköző, a szappan és a fogkrém, hiszen mindannyian ólomgőzben párolódnak. A főcímektől az apró betűs hírekig mindent végigvizslatnak, estére már guvadtak s vörösek a szemeik. A felelősség nagy, a fizetés meg kicsi. Sok pluszmunka kell a megélhetéshez, hétfő a Diósgyőri Munkásé, kedd a Borsodi Bányászé, szerda a Borsodi Vegyészé, a többi napokon jöhetnek a kisebb lapok.
Az ezredforduló előtt a komputeres szedéssel, tördeléssel kihal a szakma, vagy átalakul. Gépbe írunk, a gépre bízzuk a helyesírást. A mindent tudó gépírónők is kirostálódnak a szerkesztőségekből. Mint a nyomdai korrektorok, akiknek már nem a kefelevonatok felett kell könyökölve a sajtóhibákra vadászni.
