- Sosem fogjuk megtudni, hogyan képzelte el pontosan Kölcsey Ferenc saját művének későbbi sorsát, hiszen már azt sem érhette meg, amikor Erkel Ferenc zenét szerzett hozzá – lamentál Fazekas Csaba történész. - Kölcsey aligha sejtette, hogy emberöltőkkel később műve alkotmányos jogvédelemben részesül, a mindenkori újévet baráti társaságok pezsgőspoharat szorongatva ezzel köszöntik, vagy éppen válogatott futballmeccseken tizenegy férfi szívére tett kézzel inkább kiabálja, mint énekli. De azt talán érezhette, hogy valamennyiünk számára lehetőséget teremt arra, hogy a magyar nemzeti közösség tagjának érezzük magunkat, és ennek fontosságára felhívja a figyelmünket. Közvetíti, ami minden abban a korban született nemzeti imádság lényege: a „nagyobb családhoz”, vagyis a nemzethez tartozás őszinte kifejezésének eszköze. Ha ez volt a költő szándéka, nálam biztosan elérte a célját – fogalmaz Fazekas Csaba.
Fandl Ferenc színművész szerint ma is a legfelső polcon a helye a Himnusznak.
- Velem van, mióta az eszemet tudom. Támasz. Büszkeség. Identitás. Nemzet. Mi. Először iskolai tananyag, majd az ünnepeken vigyázzállás, a válogatott meccs előtti bizsergető hajrá, aztán az olimpiai aranynál kibuggyanó könny, a szilveszteri koccintás utáni önfeledt öröm, a családom magamhoz ölelése és a mosolygós boldog új évet. Az egyetlen dolog, amit közösnek érez a bal meg a jobb is. Sokszor gondolok arra, hogyha Kölcsey élne, a 21. századhoz képest zivatarosnak gondolná-e még azokat a századokat. Mert most megint rátámadt, szép hazám, tenfiad kebledre. A Himnusz még tartja magát: az utolsó esélyünk arra, hogy ha egymásra nézünk, miközben halljuk, akkor honfitársat lássunk, ne politikai oldalt. A Himnusz az egység utolsó védelmezője a legzivatarosabb századunkban. Éljen örökké! – köszönti a 200 éves verset Fandl Ferenc.
- A Himnuszon nem szoktunk gondolkodni, beépült a műveltségünk alapzatába, olyan, mintha mindig is ismertük volna. Vagy legalábbis azt hisszük. Mert például az, hogy „Isten áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel” nem a hejehujáról és a gazdagságról, hanem magáról az áldásról szól: a versben megszólaló prédikátor azt kéri az Istentől, hogy szívesen – önként, jó kedvéből – és bőségesen áldja meg a magyart – vezeti fel gondolatait Kőrizs Imre költő, a Műút folyóirat szépirodalmi szerkesztője.
„S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára”: ez sem azt jelenti, hogy Mátyás serege szomorú lett volna. Bősz, haragos volt. Az is érdekes, mit jelent, hogy „Nyújts feléje védő kart”. Egy értelmezés szerint arról van szó, hogy az Isten nyújtson fedezéket a magyarnak, nyújtson védő kart „föléje”. Ez hangtanilag még lehetséges is lenne, csakhogy a Zrínyi éneke azzal a költői kérdéssel kezdődik, hogy hol van a haza, amelyet a bujdosó sirat – „S kart feléje búsan vágyva nyújt?” Márpedig itt fel sem merülhet, hogy a száműzött a haza „fölé”, nem pedig feléje nyújtaná vágyakozón a karját. Vagyis igencsak úgy tűnik, hogy semmi okunk sincs a Himnusz harmadik sorát úgy értelmezni, hogy a megszólaló azt várja el az Istentől, hogy fedezze be a – passzívan szenvedő – magyart oltalmazó karjaival. Sokkal inkább arról van szó, hogy a beszélő azt kéri, hogy nyújtson felé, nyújtson neki az Isten segítő kezet, amit megragadhat – elemzi a költő szavait a költő. Kőrizs Imre a következőképp zárja gondolatait: A Himnusz olyan, mint egy közeli rokon, jól ismerjük, talán túl jól is ahhoz, hogy odafigyeljünk arra, amit mondani akar.
