A húsvét, Jézus Krisztus feltámadásának az ünnepe. Egészen más hangulata lenne, ha nem tavasszal tartanánk, hanem mondjuk októberben. Minden hónap szép, de a tavaszi hónapok szebbek, mert a téli dermedésből, az élet újraindulásának vagyunk tanúi. Legalábbis eddig így gondoltuk! Most azonban, hogy nem a tél, hanem a világjárvány miatt kell újrakezdenünk az életet, és nem is annyira az enyhe tél miatt kellett behúzódnunk otthonainkba, hanem a fertőzésveszély miatt, más jelentést kap a tavasz is.

Akiknek hétvégi házuk vagy nyaralójuk van valahol egy külterületi részen, és télen nem használják, azt bizonnyal „téliesítették”: víz elzárva, áramtalanítva, szekrényajtók tárva-nyitva, spaletták és a köpenyajtók bezárva, a kiskapun lakat. Most, hogy tavaszodni kezd, és eljön az újranyitás ideje, gyakran tapasztalják, hogy a kiskapun a lakat berozsdált, alig megy bele a kulcs, a spaletták zsanérjai szorulnak, az ajtó is nyikorogva nyílik.

Ezek a képek metaforikusan szinte rólunk is szólnak, hiszen ki az közülünk, aki nem érez most valami hasonlót a nehezen nyíló világ felé, a mások iránti féltés és félelem berozsdált szavai nehezen indulnak, és mozdulatainkat erővel kell irányítani.

Az első húsvét hajnalán az idővel, a helyzettel és a hatalom katonai önkényével dacoló asszonyok a sötétben botorkálnak Jézus sírjához. Azon tanakodnak, hogy mit fognak tenni, ha odaérnek. Hiszen a sír száját hatalmas kő takarja, és nem lesz erejük, hogy azt onnan elmozdítsák. És amikor odaértek, meglepetten látták, hogy a kő el van hengerítve. Tudták, hogy nem Jézus barátai, az apostolok jártak előttük a sírnál, hiszen azok félelmükben egy közös helyiségben rejtőztek, még az ajtót is magukra zárták. Hát akkor kik lehettek, akik ezt a több tonnás követ elmozdították a sír szájától? Nem sejtették, hogy maga az Úr volt az, éspedig, hogy lássák – lássuk – nem zárható be egy üregbe. Se barlang, se istálló, se szív, se szájüreg nem tarthatja fogva azt, aki a világ teremtője. De mi sem zárhatjuk el magunkat előle. Amikor az apostolok a félelem önkéntes karanténját választották, és magukra zárták az ajtót, a zárt ajtón és falakon keresztül is megjelent köztük. Egyszerre ott állt előttük, mint közülük bármelyik. Nehezen ocsúdtak fel és tértek vissza a valóságba, mígnem egyikükből, Tamásból kiszakadt a felkiáltás: Én Uram, én Istenem!

A keresztényeknek gyakran van deja vu érzésük. Akik ma hasonló bezártságot tapasztalunk, szintén így éljük meg ezt az ünnepet, ezt a húsvétot. A zárt ajtón keresztül is megjelenik, betoppan, felvidít, és megmozdulnak dermedt tagjaink. És a gyerekek újra zsibongani kezdenek, az ifjak szerelmet éreznek, a felnőttek erősek és bátrak lesznek, és az idősek a felhők mögé pillantanak. És a nyitott ajtóban megöleljük egymást. Áldott húsvétot!