Debreczeni József három és fél évvel ezelőtt minden (pontosabban: néhány) előzetes várakozást alul múlva maradt el körzetbéli vetélytársaitól. A Csöbör Katalin és Jakab Péter közötti országosan is extrémen szorosnak bizonyuló, bő száz szavazattal eldőlt befutót a „célfotótól” biztonságos távolságban nézhette végig a maga tizenegy és fél százalékával. Debreczenin kívül egyébként még huszonhárman indultak el Csöbörrel és/vagy Jakabbal szemben. Köztük a Momentum és az LMP által indított jelöltek is – MSZP-s nem állt rajtkőre, ők beálltak Debreczeni mögé. (Az elmúlt napokban megtudtuk: a tárgyalt OEVK-ban jövőre a jobbikos Szilágyi Szabolcsot indítja az egyesült ellenzék.)
Ne felejtsük, 2010-hez és 2014-hez hasonlóan ez még egy olyan választás volt, ahol a baloldal (pláne a Demokratikus Koalíció) a Jobbikkal önkormányzati szinten sem szövetkezett nyilvánosan, az egymás javára leplezetten történő visszalépésekről pedig azóta sem lehetnek biztosak az értesüléseink. Vagyis nem volna méltányos a jelenlegi együttműködések tükrében visszavetítenünk a múltbéli eseményeket. Mindez mára már történelem, illetve a jövő zenéje. Legkésőbb 2022 tavaszán meglátjuk, volt-e értelme az ellenzéki paletta – elvileg – két legtávolabbi színárnyalatát ugyanazon keverőtálcán, egyugyanazon ecsettel összepacsmagolni. Egy biztos: a Fidesz-KDNP centrális erőterének szigorú algebrája annyira kristálytisztán sehol sem rajzolódott ki, mint éppen 2018 áprilisában Miskolcon.
Debreczeni József 1989-ben a Magyar Demokrata Fórum színeiben jutott be az utolsó pártállami parlamentbe. 1992-ben országgyűlési képviselőként élesen bírálta párttársát, Csurka Istvánt szélsőségesnek tartott nézetei miatt. 1994-től a Miskolci Egyetem Szociológia tanszékén oktatott politológiát. 1994 és 1996 között Orbán Viktor személyes tanácsadója. 1998 és 2002 között még Orbán Viktort támogatta. 2011. november 6-tól azonban már a Demokratikus Koalíció párt alelnöke. Orbán Viktorén kívül Antall József és Gyurcsány Ferenc életéről is írt könyvet.
Az apolitikus
Elmondása szerint Debreczeni József az Orbán-rendszer megítélésében a vele mára többé-kevésbé egy platformra került egykori MDF-s párttársaival szemben – olyanokkal, mint Jeszenszky Géza vagy Bod Péter Ákos – mindig is egy „elsőgenerációs falusi bunkónak” tartotta magát – erről vall Friderikusznak. Vallok én is: a Debreczeni Józsefre aggatható első nyolcszáz jelző között nálam nem szerepel ez a fajta leírás. Számomra ő mindig is az a közíró marad, akit – erről ugyancsak a podcast-ben szól, ám önismeretére nézve talán valamivel helytállóbban – a parlamentáris demokráciához való fáradhatatlan és „együgyű ragaszkodása" határozott meg.
Az analógia talán sántít – amennyiben soha nem volt klasszikus irodalmár, illetve írói munkásságát megelőzte rendszerváltói szerepvállalása –, de ha Debreczenit a Václav Havel nyomán felrajzolt, az „író-értelmiségiből lett politikus"-skálán kell elhelyeznünk, akkor habitusa és pályája alapján sokkal inkább Kukorelly Endréhez, mintsem Csurka Istvánhoz hasonlítanám. Ezt a megállapítást a legtöbben nem vennék rossznéven, azonban nem feltétlenül bók. Debreczeni politikai életből való kikopása iskolapéldája annak, hogy egy hozzá hasonló kvalitásokkal rendelkező közéleti szereplő számára – akinek szürkeállománya társai összevetésében kétségkívül feljogosítaná őt egy párton belüli legalább megyei, de akár országos pozíció betöltésére – a szavazók hétköznapi (ha nem is populista, mindenesetre populáris) hangnemben történő megszólítása nélkül egy, az olykor a rajongótábor szociálpszichológiai ismérveit mutató, karakteres – hadd ne mondjam: radikális – pártban nem igazán néz ki stabil karrierperspektíva.
Az atipikus
Az agyoncsépelt, de mégiscsak megvilágító erejű, a gyakorlati kérdésektől és az úgynevezett valóságtól elrugaszkodott értelmiségiek ostorozására használatos „elefántcsonttorony"-toposzt nem túl merész megállapítás Debreczenivel kapcsolatban elsütni. A műsorvezető felidézi, amint vendége szobája falán Bocskai István, Görgei Artúr, Tisza István, Ady Endre, Bibó István és Antall József arcképe sorakozik. A magát konzervatív liberálisként (helyenként szabadelvű konzervatívként) meghatározó Debreczeni nehezen vádolható azzal, hogy mondatait – szemezgessünk akár aktív politikusi vagy a pártpolitikától távolabb sodródott értelmiségi időszakaiból – ne cizellálta volna a végletekig.
Éppen mindezek ismeretében: életútjának és sorsának megértésekor zavarba ejtő mozzanat, amikor 2006 után Gyurcsány Ferenc felé fordult. Friderikusz – utalva Debreczeni „rajongóalkatára” – szembesíti alanyát azzal, amint Antall József és Orbán Viktor után Gyurcsányban látta meg a rendszerváltás utáni viszontagságokból kivezető, egyedüliként üdvözítő utat. A konzervatív létére eszerint az utópiákra mégiscsak vevő politológus-politikus drámáját mégsem – az ekkora mértékben mindenképp váratlan – „balratolódása” képezte, sokkal inkább az, hogy példának okáért az intellektuális hiányosságokkal úgyszintén nem vádolható Bauer Tamás mellett jóval higgadtabbnak és mértékletesebbnek tetsző – egyébként korábbi önmagához képest már merőben „pártos” - megszólalásai a törzsközönség számára kevésnek vagy erőtlennek bizonyultak. Utóbbi azóta ugyancsak eltávolodott a pártpolitikai csaták frontvonalától. (Bauer évekre visszamenőleg nyíltan kritizálta a "demokratikus ellenzék" és a Jobbik közeledését, ez irányú bírálatát a mai napig rendre megteszi.)
Az apatikus
Az interjúban demokratikus hitvallásáról – akárcsak pályafutása alatt mindvégig – irigylésre méltó emelkedettséggel beszél, csak már áthatja azt a hiábavalóság érzete és némi megkeseredettség. Egy – a videóban saját maga által citált – Churchill-idézet világítja meg talán a legélesebben a magyar választópolgárok és Debreczeni József között tátongó szakadékot: „A legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval.” Aztán felidézi, amint bő egy évtizede liberális újságírók gúnyolódtak rajta az „orbáni Magyarországgal” kapcsolatos prognózisait hallva. Kinyilvánítja: elege lett abból, hogy „hivatásos rettegőnek” tartják. Majd az értelmiségi hadállás feladásának fájdalmas bonmot-ja hagyja el a száját:
„Harminc évig írtam, harminc évig olvasni fogok."
Az alig egy órás podcast-ben az egykori országgyűlési képviselő őszintén vall a 2010-es földcsuszamlásszerű Fidesz-győzelem lelki egészségére gyakorolt hatásáról – ahogy fogalmaz: Orbán kétharmados hatalomátvételébe szabályosan belebetegedett, pszichésen belerokkant. Félve, nem pedig ítélkezve vetném fel: lehetséges, hogy Orbán Viktortól való ösztönös rettegése nélkül nem lett volna ilyen mértékű magába roskadása? Lehetséges, hogy rémülete és szorongása sem mélyült volna el ennyire az Orbán Viktor, majd Gyurcsány Ferenc iránti – jobbára kritikátlan – elköteleződése nélkül?
Debreczeni József – főleg 2010 utáni – politikai szerepvállalása önmagán túlmutat. Személyes útkeresése a jelenség szintjén közügy. Nevezhetjük akadémiai bölcselkedőnek, akinek a praktikus politikai tudása elégtelennek bizonyult. Skatulyázhatjuk úgy, mint a balliberális tábor által felhasznált, majd eldobott decens úriembert. Minősíthetjük elveit, gondolhatunk bármit egykoron vagy aktuálisan vallott nézeteiről, pártjairól, ám nem vitatható el tőle, hogy a közügyeink iránt érzett felelőssége harminc éven át, így az elmúlt tíz évben is fennállt. Életének tőkesúlyát a politika adta – szögezi le interjújában, melyet megtekintve úgy tűnik, ezzel egészen mostanáig volt így.
(A borítókép a Youtube-on futó Friderikusz Podcast 2021. szeptember 9-én feltöltött adásából származik.)
