Miskolcot elhagyva már Mályinál gyötör a honvágy. Sokan vagyunk, akiknek ez a település több, mint szülőváros. Viszont egyre kevesebben, akik a régi fotográfiák alapján a legapróbb utcarészletekből is képesek felidézni, hogy hol mi volt, és kik laktak arrafelé. Egy-egy régi kép óriási vitát vált ki a közösségi oldalakon. Bárkit megcsalhat az emlékezete, de mindig akad valaki, aki házszám alapján is beazonosítja a homályosuló fekete-fehér képet, és megosztja az azzal kapcsolatos élményeit.

Fésűs László benne volt a miskolci televízió kezdő csapatában. Operatőrként gazdag filmarchívumot halmozott fel, de ezen túl a privát gyűjteményére is büszke. Gimnazistaként normál, nyolcas filmfelvevővel, autodidaktaként sajátította el a mozgókép rögzítésének tudományát. Jó szemének, kíváncsiságának köszönhető, hogy rengeteg félévszázados filmet őriz Miskolc hajdani hétköznapjairól.

Jómagam is megéltem a filmezés technikai fejlődésének minden változását. Kezdtük a fotózással, Pajtással vagy valamilyen szovjet és NDK-s gyártmányú géppel, majd átálltunk a diaképek keretezésére. Utólag valljuk be, a szuper nyolcas, néma családi felvételek nem voltak olyan vonzóak. Hiába volt olcsó a technika, azokban az időkben a kamerák láttán mindannyian lebénultunk. A lámpalázas mozgáskényszer, annak megörökítése mai szemmel visszanézve már komikus. A nagy áttörést a VHS kamerák jelentették, amelyek hosszú távra megalapozták a mai televíziózás alapjait.

Fésűs László nyugalomba vonulása után szembesült, hogy mindezek a felvételek, állók és a mozgók, rövid időn belül elenyésznek. Tartósságuk még a 19. században készült fotográfiáknál is gyengébb. Ha meg akarjuk menteni a közelmúltunk pillanatait, minden régi képet, filmet digitalizálni kell. Ez a feladat korántsem egyszerű és nem ez a végső megoldás. László minden nap ezt csinálja, míg a szeme ki nem vörösödik. Lemezre, pendrive-ra, SD kártyára való mentés is csak időleges garanciát jelent a megőrzésre. Valójában a sokaknak idegenül hangzó, felhőkbe való feltöltés jelent hosszú távú megoldást. Ezek valamilyen távoli, biztonságosnak tetsző, akár egy világháborút is túlélő, hatalmas tárhelyeket jelentenek, amelyeket bárki bérelhet.

Megjegyzem, a Déli Hírlap szerkesztőségében egy kolléganő akadt, aki a lap megszűnése után magához vette a fotósok megmaradt negatívjait. Évekig őrizte a garázsában, mígnem ráleltem a már penészes anyagra. Nekem is csak az jutott eszembe, hogy átadjam a miskolci múzeumnak, ahol már ezerszámra tárolnak ehhez hasonló gyűjteményeket. Egyszer-kétszer akadt annyi türelmem és kedvem, hogy ezeket átválogassam, átnézzem.

Fésűs László nálamnál is nagyobb lokálpatrióta, megörvendeztetett, hogy az idáig ismeretlen, megóvásra érdemes családi gyűjteményekből felbukkanó miskolci képeket megmenti. Sőt ha támogatókra talál, egy önálló, de állandóan változó, megújuló kiállítás anyagát is megszerkesztené. Jó hallani, hiszen ha nem tesszük meg – a most elhunyt Ráday Mihály újságíró szavaival élve – az unokáink sem fogják látni hol, hogyan miként éltünk ebben a városban.