Valahol egy másik, párhuzamos világban biztos nincsen most világjárvány, és az emberek azt sem tudják, mi az hogy Covid – gondolom sokszor. Kedvenc sorozatom, a Rejtély (eredeti címén: Fringe) habókos professzorának, Walter Bishopnak alaptézise szerint ugyanis számtalan párhuzamos univerzum létezik, melyek nagyon hasonlítanak egymásra, de azért valamiben mindegyik különbözik.
Ebben a másik, szerencsésebb valóságban talán minden úgy történt, mint itt, csak éppen világjárvány nélkül. Én is nagyjából ugyanezt csinálom, mint itt: főleg írok. Meg persze különböző, az embereket foglalkoztató témákat dolgozok fel, és sablonos sajtótájékoztatókra, változatos kiállításokra, hangos rendezvényekre vagy végtelennek tűnő lakossági fórumokra járok. Amiket sokszor borzalmasan unok. A kollégákkal pedig ugyanúgy és ugyanott engedjük ki időnként a gőzt egy korsó sör mellett. Aztán felébredek a révedezésből, és rájövök: ha ez a párhuzamos világ létezik is, én nagyon nem ott vagyok.
Jó, tudom, itt, a mienkben is írok. Csak itt események nincsenek (pedig több hónap csend után talán már egy lakossági fórumnak is tudnék örülni), témákon pedig nem kell gondolkodni, hiszen a cikkeinket jobbára a Covid19 világjárvány határozza meg, már kerek egy esztendeje. Persze, mi más határozhatná meg? Kollégáink, barátaink, szeretteink sorban betegednek meg ettől az aljas vírustól, és aki nem ment át rajta, az sem biztos, hogy holnapra nem lesz beteg. Pandémia, mortalitás, operatív törzs, oltakozás, oltópont, vakcina – csupa olyan szavak váltak mindennapossá, amelyek egy részét csak ritkán, a többit meg talán egyáltalán nem használtuk a hétköznapokban. És bár egyre jobb az átoltottság (Figyelnek? Újabb szó, amit meghallva abban a másik világban kérdően néznének ránk), a járvány végét már a szakértők sem merik megjósolni.
Nyilván mindenkinek megvan a maga sztorija az elmúlt évről. A lényeg: valahányszor ez jut az eszembe, mindig ugyanoda jutok vissza. Nevezetesen, hogy bármikor ér véget a járvány, a világ már soha többé nem lesz majd olyan, mint előtte volt. Nem lesz majd olyan, mint amilyen ebben a – talán nem csak képzelt – párhuzamos világban lehet. Nem lesz, mert nem lehet: a lockdown (újabb "olyan" szó) miatt bezárt üzletek, feladott vállalkozások az utcákat, városokat; veszteségeink, az átélt borzalmak pedig a lelkeket fogják átformálni. És ezek ottmaradnak bennünk. Ott, de talán innen majd idővel továbbépítkezhetünk. A lerombolt bástyák, a romos falak, betört ablakok, ajtók közül.
Nehéz lesz, de valahogyan meg kell próbálnunk. Reménykednünk kell, hogy ha ugyanolyan nem is lesz semmi, jó azért egyszer még lehet. Remélnünk kell, ugyanis ha a reményt is elveszítjük, akkor nem marad semmink.
