Azért, mert ebben a városban született a híres nótaszerző, Dóczy József.

Vajon mi késztet egy ünnepelt nótaszerzőt arra, hogy ötvenévesen eldobja életét? Talán a szerelem. Egy későn jött, reménytelen szerelem.

Karácsony másnapján apa bejelentette, hogy igen jeles vendége lesz az idei évbúcsúztató iparos vacsorának. A miskolci születésű, de most Debrecenben élő híres hegedűs és nótaszerző, Dóczy József. Azt mondják, igen szerény és talpig úriember – tette hozzá anyám. Érdekelni kezdett, amit anya erről a férfiról mondott.

– Kislányom, szépen öltözz föl, hadd lássák a barátaim, milyen szép nagylány lett az én kicsi Irénkémből – mondta apám a nagy nap délutánján. Anya is elegáns ruhát vett föl, és sokáig rendezte a tükör előtt toalettjét. Végül aztán minden a helyére került, és szakadó hóesésben elindultunk a Korona Szállodába. Amint kiszálltunk a bérkocsiból, a személyzet sietett elénk, ernyőt tartottak anya és az én fejem fölé, védve nagy gonddal megépített hajkoronánkat.

Bent a teremben már minden asztalnál ültek, csak a főasztal árválkodott magányosan, de nem sokáig, mert apa odavezetett bennünket, és leültünk a cédulával megjelölt helyünkre. Nagyon tetszett nekem, és bevallom, nagyon büszke voltam, amikor apámat elnök úrnak szólították, és nem győztek serénykedni körülöttünk. Úgy tűnt, hogy néhány szabadon maradt szék kivételével már megtelt a terem, csak a mi asztalunknál maradt még egy hely, ez volt a díszvendég helye, aki, úgy látszott, késni fog. Apa mentegette is az érdeklődők előtt azzal, hogy a zord időjárás miatt lehet, hogy nehéz Debrecenből idejutni. Hirtelen kinyílt a terem ajtaja, és belépett egy díszmagyart viselő férfi, aki a személyzet által mutatott utat követve elindult az asztalunk felé. Apa felállva köszöntötte, majd bemutatott bennünket neki. Határozottan és szépen tagolva mondta.

– Kézcsókom a hölgyeknek. Dóczy József vagyok, a debreceni városi hivatalban dolgozom, de emellett énekelhető nótákat írok és hegedülök.

Mindezt mosolyogva mondta, mint aki maga is derül azon, hogy mi anyával még a köszönését is elfelejtettük fogadni, annyira meglepett bennünket ez a kétségkívül nagyon megnyerő külsejű férfi. Valószínű, hogy percek teltek el, mire újra ránéztem, és jobban szemügyre vettem. A kor egyik meghatározó viselete, Bocskai volt rajta. Óarany brokátból készült, a mellen kívül a vállon és a karon is gyönyörű zsinórozással díszítve. Nehezen tudtam levenni róla a szememet, ilyen szép ruhát még nem láttam férfin.

Az utolsó találkozásunkkor csak ültünk egymás mellett, alig beszéltünk. Fogtuk egymás kezét oly erősen, hogy néha már fájt. Tudta, hogy többé nem találkozhatunk. Én döntöttem így. Felállt, odaballagott az asztalon álló hegedűjéhez. Felvette, megsimogatta, majd játszani kezdett. Mindvégig engem nézett, nekem játszott, és nekem énekelt. Utoljára.

Édesanyám kössön kendőt, selymet a fejére
Menjen el a legszebb lányhoz a falu végére...

1863. május 11-én, Miskolcon született, apja Dóczy Gedeon, a Miskolci Református Leánynevelő Intézet jeles tanára, a magyarországi nőnevelés egyik úttörője volt. Dóczy József jogot végzett, magánúton kezdett zenét tanulni. Cikket írt a Nagykároly és Vidéke és a Szatmármegyei Közlöny című lapokba. A korabeli irodalom- és zenepártolók között Dóczy József neve éveken át ismétlődött. 1913. július elsején, 50 éves korában öngyilkos lett. Nótái napjainkig népszerűek. „Édesanyám, kössön kendőt, selymet a fejére. Menjen el a legszebb lányhoz a falu szélére. Mondja meg a legszebb lánynak, hogy el akarom venni. Kérdezze meg, akar-e a feleségem lenni. Édes fiam, azt kislányt verd ki a fejedből. Nem érdemli, hogy szeressed szívedből, lelkedből. A minap is azt üzente, szebb is, jobb is kérte. Fáj a szívem, édesanyám, majd meghalok érte.”