A múlt század hatvanas éveiben jelent meg az első motoros glóbusz a Búza téren. Akkoriban, ha valamilyen mutatványos, cirkusz vagy vidámpark érkezett Miskolcra, a vásártéren kaptak helyet. A mai benzinkút, meg távolsági buszpályaudvar helyén vásártér volt, aminek kisebb része, a baromfipiac már betonozott volt, míg nagyobb részét még föld borította.
Nagyon szerettem cirkuszba menni, nézni a kupolában dolgozó artistákat, elámulni a zsonglőrök ügyességén, és kacagni a bohócok tréfáin. Nem beszélve az állatokról, amilyeneket életemben itt láttam először: elefántok, tigrisek, oroszlánok, majmok és zsiráfok képviselték az egzotikumot. Mellettük életünk ismert szereplői, a lovak és kutyák is felléptek.
Történt egyszer, hogy a plakátok öles betűkkel hirdették mindenfelé a városban, hogy olyasmi érkezik hozzánk, ami egy csoda, és nekünk abban a kivételes szerencsében lehet részünk, hogy először láthatjuk. Ez volt a motoros glóbusz. Először elképzelni sem tudtuk, hogy mi a fene lehet ez, de aztán az idősebbek, akik látni ugyan még nem láttak ilyet, de már hallottak róla, elmesélték, hogy motorosok száguldanak egy gömbben keresztbe meg kasba, de soha nem ütköznek össze. Hát nagyjából ennyit mondtak, mi meg gyerekek tátott szájjal hallgattuk. Ezt nekem mindenképpen látni kell, gondoltam magamban, és rohantam haza, hogy elmeséljem ezt a szenzációt a szüleimnek. Apámnak tetszett a dolog, bár még ő sem hallott ilyesmiről. Amikor a beszélgetésben eddig jutottunk, betoppant hozzánk Kecskeméti Gyuszi szomszéd, akinek volt egy agyonhasznált Csepel motorja. Apám mindjárt feltette neki a kérdést, hogy ugyan hallott-e már arról a csodáról, amiről ez a gyerek beszél. Gyuszi szomszéd elgondolkodott, majd azt felelte, hogy ilyenről még ő sem hallott, de szívesen eljönne velünk, úgyis együtt szoktunk járni motorversenyekre. Akkoriban nagy divatja volt Miskolcon a terep-, meg a salakmotorozásnak. Előbbi versenyek a Bábonyibércen, utóbbiak a népkerti pályán voltak. Mondtam nekik, hogy időben vegyünk jegyet, mert csak öt napig lesz itt ez a csoda, és biztosan sokan kíváncsiak rá.
Másnap apám azzal állított be, hogy Gyuszi szomszéd megvette a jegyet vasárnap délelőtt 10 órára. Menjünk korán, hogy megnézzük, mi is készül ott, meg azért is, hogy jó helyünk legyen.
Vasárnap már nyolckor útnak indultunk, felszálltunk a 3-as számú buszra, ami Szirmáról jött, és a Búza térre tartott. Úgy emlékszem, akkoriban nem is Búza, hanem Béke térnek hívták. Ahogy megérkeztünk, már láttuk, hogy a görögkatolikusok templomától nem messze, nagy körben felállított palánkkerítés zár el valamit a kíváncsi tekintetek elől. Így aztán odaérve mi sem lettünk okosabbak, csak a színes plakátokat nézhettük. Azokon látszott egy gömb formájú vasketrec, motorok, meg két marcona kinézetű férfi sisakkal a fején, és közöttük állt egy fekete hajú, kockás inget viselő fiatal nő. A képek alatt nagy, dőlt betűkkel az állt: Halálos száguldás a motoros glóbuszban. Miközben olvastam, a palánkon túl felbőgtek a motorok, bevallom, a frász tört ki, úgy féltem. Apám is meg Gyuszi szomszéd is meglepődhetett, mert hirtelen, mintha csak felszólításra tették volna, megfogták a kezemet. Aztán a motor elhallgatott, és a plakáton látott nő kinyitotta a kaput, a tömeg pedig nagy tülekedéssel elindult befelé. Szerencsére közel álltunk a kapuhoz, így jó helyet találtunk magunknak.
Miután az előadás megkezdéséig még volt legalább húsz perc, alaposan megnéztem magamnak ezt a csodát. Egy gömb formájú óriás acélrácsos ketrec volt, nagy és erős hajlított bordákkal merevítve a gömb fenti csúcsától az alsó csúcsig. Az átmérője talán 4-5 méter lehetett. A gömb aljában állt a két motor. Gyuszi szomszéd azt mondta, hogy ezek príma „krosszos” motorok. Én ehhez nem értettem, de látva, hogy apám bólogat, én is elhittem. Érdekes volt a nézőtér, mert nem a földön álltunk, hanem a gömb körül, olyan három méter magasságban, fadeszkás állóhelyen. Szélessége nem volt több mint másfél méter, így szinte bent éreztük magunkat a gömbben. Egyszer csak megbökte apám az oldalamat és a gömb aljára mutatott. Kinyílt a ketrec kis fémajtaja, és belépett rajta egy motoros. Miután bezárták az ajtót, a hangosbeszélő közölte, hogy a motoros, akit látunk, perceken belül megkísérli a lehetetlent, és halált megvető bátorsággal száguldani fog a gömbben. A közönség néma csendben figyelte a férfit, aki sisakot tett a fejére, majd berúgta az egyik motort. Éktelen zajjal és füsttel megindult, először csak kis köröket rajzolva haladt a gömb alján. Kezdtem azt gondolni, hogy ez nem is olyan nagy kunszt, amikor a motoros gázt adott és vízszintesen kezdett el körözni már abban a magasságban, ahol álltunk. Aztán hirtelen irányt váltott, és függőleges köröket írt le, és én azt vártam, hogy bármelyik pillanatban lezuhan. De nem ez történt, hanem amint befejezte, bejött a társa is, és most már ketten száguldoztak le-föl, majd átlósan, egymás fölött meg alatt. A nép tombolt, mert hát ilyet még nem látott. De még mindig nem volt vége, mert egyszer csak a nő is bejött, és megállt a gömb aljában. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelte, mi fog még következni. A két motoros elindult, és szédületes tempóban motorozták minden irányból körbe a nőt. Aztán vége lett. A motorok elhallgattak, lassan a füst is eloszlott, jelezve, véget ért a csoda, és mindenki elindulhat hazafelé.
Talán még kétszer vagy háromszor láttam ilyet a Búza téren. Emlékszem, az egyik olasz volt, és nő helyett egy feketesörényű, láthatóan az életből már kifelé tartó hímoroszlán ült a ketrec alján. Aztán állítólag ez az oroszlán egyszer úgy döntött, hogy elege van az ide-oda cikázó hangos és büdös motorokból, és felugorva egyiküket mancsával lekapta a motorról. Szegény pára, nem tudta, hogy ez neki is élete végét jelenti. Az oroszlánt lelőtték, a sérült motoros állapotáról nem írtak. Mindenesetre többször nem jöttek Miskolcra.
