Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán. Őket nem lehet elfelejteni. Színészzsenik voltak, akik csak ritkán születnek, és még ritkábban találkoznak. Boldogok lehetnek azok, akik láthatták őket együtt a miskolci színpadon az „Ilyen nagy szerelem” című darabban. Mert ők itt, a mi városunkban, ahol valamikor régen a magyar színjátszás első szentélye épült, csodálkoztak egymásra. És ennek a rácsodálkozásnak eredményeként, már a próbák során olyan magnetikus erőtér keletkezett közöttük, hogy mindenki érezte, aki a közelükbe került.
Ruttkai Ottó volt akkor Miskolcon a színigazgató. Előtte sem, utána sem hívta húgát játszani oda, ahol direktorként dolgozott, még csak kapcsolatot sem tartott vele. Most mégis megtörtént. 1960 nyarán, amikor Éva súlyos betegségéből éppen felépült, fontosnak tartotta, hogy segítse visszatérni húgát a színpadra, így hát meghívta Miskolcra azzal, hogy játssza el az „Ilyen nagy szerelem” című darab női főszerepét. Aztán a telefonos beszélgetés végén még hozzátette: nagyszerű partnered lesz, Latinovits Zoltán.
Miskolci találkozásukra Ruttkai Éva így emlékezett vissza egy 1979-ben készült hangfelvételen: „Beálltunk a helyünkre, kezdődik a próba, függöny fel, fésülöm a hajam, tőlem jobbra – emlékszem: tőlem jobbra – ő fekszik az ágyban, és azt mondja nekem: Lida! Odakapom a fejem, ránézek – és akkor itt megállt a próba, mert én egész egyszerűen nem tudtam folytatni. Mert saját szemem nézett vissza rám. Este eljátszottuk az előadást, s olyan intenzív volt a játék, hogy az előadás végén, amikor Némethy Feri, aki a Taláros urat játszotta, összeadott minket, én azt tökéletesen elhittem. Utána Latinovits Zoltán írt nekem pár sort, hogy köszönöm, hogy játszhattam maga mellett. Én akkor gyorsan válaszoltam neki, hogy maga nem játszott, maga élt a színpadon, és én erre büszke vagyok.
Másnap nagyon hosszú szerelmes levelet kaptam tőle, s ettől igen zavarban voltam, úgy gondoltam, hogy ez nem is nekem szól, hanem Ruttkai Évának, s őszintén szólva, nemigen hittem. De az egész olyan varázslatos volt, valami ősállapot, aminek nincs is neve. Aztán közölték velem, hogy nem, nem, nem szokott leveleket írni, azt is mondták, hogy ez nem egy ilyen fiú…
És előadás után elmentünk ketten a miskolci éjszakába. Bátyám konflissal követett bennünket, hogy vigyázzon rám, de én odamentem hozzá és azt mondtam: Nagyon szépen kérlek, menj haza, mindazt vállalom, ami történik, tessék elmenni.
Zoli mesélt, mesélt, mesélt egész este Bajor Giziről, vele történt találkozásáról, magáról mindenfélét, majd végül valahol Miskolc szélén betértünk egy vendéglőbe, ahol irtó boldogok voltunk, mert életünkben először ittunk mind a ketten grogot. Azt csak mindig olvastuk a regényekben, hogy grog, grog. Hát kérjünk grogot! És akkor meggyújtották, és égett, és akkor kiderült, hogy még se ő, se én… jaj de nagyon jó.
Hazakísért, fölmentem a lakásba és arra gondoltam, jó lenne kiírni a bátyámnak: meg se csókolt, na!?
Másnap reggel jöttem vissza Pestre. /.../ Ültünk az étkezőkocsiban és beszélgettünk végig, egész Hatvanig. Nagyon érdekes beszélgetés volt, egy életre mindent meghatározó beszélgetés. Ő beszélt, beszélt, beszélt és sírt, és én folyton azt mondtam neki: Nagyon szépen kérem magát, én semmit nem tudok magának mondani. Nem vagyok olyan állapotban, nem vagyok olyan helyzetben, hogy bármit is mondhatok, csak kérem, ne sírjon. Én olyan boldog vagyok, hogy ilyen ember, mint maga, van…
Istenem a boldogság! Azt mondja „A mi kisvárosunkban” Emily: És mondd, az emberek mindig tudják, mikor boldogok? Azt hiszem ez a lényeg. Tudják az emberek? A darabban Emily kérdésére így válaszol a rendező: Nem, édes lányom, nem tudják.”
Szerencsés ember vagyok, mert mindkettőjüket láttam játszani színpadon, hallottam Latinovitsot verset mondani. Úton voltam zenész barátaimmal Kaposvárról Fonyód felé 1976. június negyedikén, amikor bemondták a rádióban halálhírét. Este a szabadtéri színpadon játszottunk. Amikor a Húzzad, cigány kezdetű szomorú dalt énekeltük, mindhármunknak ugyanaz járt a fejében…
„Úgy búsulok, majd meg halok, mégis jókedvem mutatom, mégis jókedvem mutatom.”
Latinovits Zoltán életének sorsfordító helyszíne volt a miskolci színház. A színészkirály pályájának fontos időszaka volta a két miskolci évad 1959-1961 között: ekkor kapta első klasszikus főszerepeit, itt formálta meg először Rómeó, valamint Ruy Blas alakját. Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán a miskolci színházban találkoztak először. 1960 őszén az Ilyen nagy szerelem című darabba meghívták az ünnepelt fővárosi színésznőt, Ruttkai Évát vendégszerepelni.
Darabbeli partnerét, a szinte zöldfülűnek mondható, de ígéretes tehetségű fiú, Latinovits Zoltán játszotta. Azon a színpadon kezdődött el mindaz, ami ma már csak legenda. Két csillag találkozásának története. Latinovits tartott a Ruttkaival való közös munkától, a megismerkedéstől pedig egyenesen félt – ezért, hogy még a találkozás előtt hozzászokjon a látványához, kitette az éjjeliszekrényre a színésznő fotóját. Azt nem tudhatta, hogy Ruttkai is hasonló érzésekkel indult Miskolcra.
