Ugrás a tartalomra

Miskolc első villanyos műhelye

Szántó István
Utoljára módosítva
2022. augusztus 14. vasárnap 09:11
Szántó István jegyzete.

Szerencsésnek mondhatom magam. Házunkkal csaknem szemben, az apró, szappanos, kölni illatú drogéria és a csemegeáruház között volt az én grundom. A játszóterünk, a Széchenyi út 59. szám alatti udvar valóságos paradicsom volt a belváros aszfalttengerében. Az utcafronti emeletes házak mögötti közökben kertes, falusias vityillók terültek el, teljes középkori összevisszaságban. A busz és a villamos is ritkán, elvétve húzott el a főutcán, így bármikor egyedül is átosonhattam a túloldalra.

Dévainé Manyika, a keresztanyukám, édesanyám háborús fogolytársa, barátnője a környék gyerekeinek a dadusa, mindig a rendelkezésünkre állt. Hol a házukhoz toldott nagykertben, vagy a szemközti tűzfal alatti, kicsi háztájijában mojolt. Jó kedvében előkereste a bőrcsuklós Kodak masináját, és minket fényképezett. Örök emlékem, bugyros napozóban, nyakamban a gép fekete tokjával hunyoritok, hátam mögött a hosszú kert, amelyben akár bújócskázhattunk is. A házuk alatt egy hatalmas pince húzódott. A még velem egy magasságban lévő világító ablakaiból szinte sütött a dohosan hűvös, rozsdaillatú büdösség. Már nagyobbacska voltam, amikor hosszas kérlelésemre Manyika megnyitotta előttem ezt a csupa pókhálós szuterén műhelyt. Azt mímelte, mintha maga is valamit keresne. Mit nem adnék, ha szó szerint továbbadhatnám, amit akkor mesélt nekem.

Könnyeivel küszködve, párás szemmel mondotta, itt volt a város első villanyosműhelye. Édesapja, Wertheimer Ignác valahol a monarchia nyugati felében leste el a villamosság szerelési fortélyát. Abban az időben, amikor az utcán még gázlámpák pislákoltak és a lakások zömében olajjal vagy gyertyával világítottak. A félhomályos, kéthajós műhelyben katonás rendben álltak az elárvult kátrányos vásznú Bergmann csövek, a polcokon a porceláncsigák és a csupa réz foglalatok. Több tekercs csíkos szigetelésű és csőbe húzható vezeték fuldoklott a bokáig érő porban. Manyika úgy emlékezett, olyan nagy volt az igény az elektronos lámpákra, hogy tíz segédet alkalmaztak. Elsők között kötötték be hozzájuk a telefont, hiszen akiknél már volt áram, azoknak távbeszélőjük is volt. Nekik a lenti műhelyben is csörgött, próbáltuk is a készüléket megkeresni a dzsumbujban.

Soha sehol máshol nem láttam olyat, mint a konyhája és az előszobája közötti világítóablakot – ebben egyetlen égő varázsolta a fényt mindkét helyiségben. Állítólag ez az ötlet a vállalkozás egyik korabeli referenciatermékeként valósult meg. Akkor tudtam meg, hogy miért is olyan feltűnően kerüli nagyívben világítóablakokat. Mosolyogva árulta el, a segédek onnan kukkoltak, ha a keretben feltűnt egy pár csinos, női láb. Hol vannak már azok a fiatalemberek, sóhajtozott Manyika. Apukája, Ignác mester egyetlen bánata volt, hogy fiai közül egy sem akarta folytatni a mesterséget. Ha jól tudom, Lajoska gázöngyújtókat töltögetett egy kapualjban, míg a Sanyika élete végéig segédmunkásként trógerolt. Karácsony előtt meg gyertyákat árult a villanyrendőrnél. A házat Manyika örökölte. A nagy világégés után a pincét lakatra zárta. Örökre. A nyolcvanas évek elején Manyika túl a kilencvenen egy labdát próbált visszarúgni a kertje előtt focizóknak. Elesett, és ezt már nem élte túl. Örökségem lett volna az ablakában díszlő majolika lámpás, de a pesti öccse szemfülesebb volt. Szerencsémre viszont nekem maradt a város első villanyos műhelyének teljes emléke.

További hírek

Olvasnivaló