Ugrás a tartalomra

Miskolci fürdőtörténelem – 2. rész

Bodovics Éva
Utoljára módosítva
2020. június 28. vasárnap 09:51
Ha melegszik az idő, akkor máris mindenki vízpartra vágyik, a nyár pedig egyenesen elképzelhetetlen az élővizek vagy strandok nélkül sokunk számára. A biztonságos fürdést lehetővé tevő fürdők és strandok korántsem számítottak olyan elterjedt kikapcsolódási formának régebben, mint amilyenek manapság, különösen nem városunkban. A Miskolc fürdőtörténelmét bemutató sorozatunk második része.
Strandolás a Hámori-tóban 1930-ban. Fotó: Magyar Földrajzi Múzeum, Fortepan

Aki nem elégedett meg a város által nyújtott lehetőségekkel, az kikocsikázhatott a közeli Diósgyőrbe, Görömböly-Tapolcára, Hámorba vagy Lillafüredre menedéket találni a nyár melege elől. Az ekkor még nem Miskolchoz tartozó önálló településekre vagy saját vagy pedig bérelt kocsin, a század végétől társas kocsin lehetett kijutni. A közeli Diósgyőrbe a miskolciak egész napos ott-tartózkodás mellett 5, félnap esetén 3, másfél órára pedig 2 forint viteldíjat fizettek az oda-vissza útra 1898-ban. Ennél jobban a zsebébe kellett nyúlnia annak, aki Lillafüredre szeretett volna kijutni, a bérkocsi ugyanis egész napra 7, fél napra 4 forintba került. Ez még a korabeli viszonyok között is drága mulatságnak számított. Emiatt a miskolciaknak csak egy része engedhette meg magának ezt a kellemes időtöltést, a szegényebbek inkább a Sajóban vagy a Szinvában hűsítették magukat. Ez utóbbi azonban különösen nem illett egy polgárosult városhoz és lakóihoz – legalábbis a helyi lap szerint. „Nem is tudtuk, hogy Miskolcz városában és pedig annak kellő közepében, tudniillik a Takarékpénztár mögött, a Kandia utczán végig folydogáló Szinvában szabad-fürdő van! A ki ebben kételkedett, az meggyőződhetett volna állitásunk igazságáról, ha pénteken délután arra sétált volna. Ott ugyanis, abban a két arasznyi vizben, vagy inkább piszkos pocsolyában egy csoport fiu- és leánygyermek 8-12, sőt 15 évesek is, Ádám és Éva-jelmezben fürdött, vagyis inkább eviczkélt a kacsákkal versenyt…. Mindenesetre oly megbotránkoztató valami, hogy ilyesmit megtürni nem szabad. Felkérjük rendőrségünket, hogy e Piripócsra sem illő botrányt minden szigorával beszüntesse.”

Strandolás Görömbölytapolcán 1931-ben. Fotó: Barbjerik Ferenc, Fortepan

Az új század hajnalán a közlekedés fejlődésével a fuvardíjak is csökkenni kezdtek, így ezek a felkapott kirándulóhelyek már nemcsak a tehetősebbek számára, hanem a nagyközönségnek is megfizethető kikapcsolódási módot jelentettek. 1935-ben a diósgyőri fürdőt villamoson már 35 perc alatt elérhették a miskolciak, és megmártózhattak az 50 m hosszú, 33 méter széles, fokozatosan mélyülő 23°C-os forrásvízben. A hely népszerűségét mutatja, hogy már ekkor 1000 fő befogadását tette lehetővé a fürdő, ahol „a történelmi nevezetességű híres szép diósgyőri várrom fenséges komorsággal tekint le a ragyogóan vidám strandéletre” – legalábbis egy korabeli hirdetés szerint.
Lillafüredre is szerették volna kivezetni a villamos vonalat, de a földrajzi viszonyok ezt nem tették lehetővé. Talán éppen a tömegektől való elzártsága adta meg az 1892-ben Bethlen András földművelésügyi miniszter kezdeményezésére létrehozott üdülőtelep vonzerejét. Bár kevés forrásunk van rá, minden bizonnyal a Hámori-tó vizében is szívesen fürödtek az odalátogatók, olyannyira, hogy 1898 körül a Borsodi Bükk Egylet egy „kosár-uszoda” létrehozását tervezte a tavon. Az igazi fürdőturizmus a Palotaszálló megépülése után lendült fel, ahol a gyógyászati szolgáltatások egy jelentős része a szálloda területén talált gyógyvízforrásokra épült.

A Diósgyőri vár a stranddal 1938-ban. Fotó: Fortepan

Az említett települések fürdőhelyei közül elsőként Görömböly-Tapolca fürdőt vonta érdekkörébe Miskolc. Bár a terület megszerzésére alapvetően az ivóvízhálózat kiépítéséhez elengedhetetlen források miatt volt szükség, a fürdőben rejlő turisztikai lehetőségeket is korán felismerte a városvezetés. Hosszas egyeztetés után a 48 hektáros területet 1909-ben vásárolta meg Miskolc a munkácsi püspökségtől 200 000 koronáért. Miután az ivóvízhálózat megépült, a fürdőt is helyre kívánta hozni a városvezetés, ám a munkálatokhoz szükségesnek vélt közel 1 millió koronát nem tudták honnan előteremteni, ezért a fürdőt inkább kiadták vállalkozóknak bérletbe. Tapolca felvirágzása emiatt csak az 1930-as évektől indult meg, amikor rohamos iramban épültek a fürdőhelyet körülvevő üdülők. A bérleti rendszert megszüntetve Miskolc saját kezébe vette az üzemeltetést, és néhány év alatt országos jelentőségű üdülőhellyé fejlesztette a gyógyfürdőt.
A Diósgyőrben és Lillafüreden található fürdőhelyek csak Nagy-Miskolc megszületésével kerültek át városi érdekeltségbe, mindazonáltal a miskolci városvezetés az 1920-as, 1930-as években kiépülő tudatos turisztikai programjában számolt a vonzó üdülőhelyek közelségével. Így amikor az 1920-as évek végén Miskolcot mint fürdővárost propagálták, az Erzsébet fürdő, Tapolca és az 1927-ben átadott Selyemréti fürdő mellett egyszer sem feledkeztek el említést tenni Lillafüred és Diósgyőr gyógyvizeiről.

A Barlangfürdő Görömbölytapolcán 1937-ben. Fotó: Stuber Andrea, Fortepan

További hírek

Olvasnivaló

Programok

Jelenleg nincsenek programok!