Ugrás a tartalomra

„Nélkülem is tovább él majd, amit felépítettem”

Répássy Olívia
Utoljára módosítva
2021. február 22. hétfő 08:16
Jakubinyi László neve a fogyatékkal élők felkarolásával fonódott össze Miskolcon. A Szimbiózis Alapítvány elnöke szerint a sérült emberek óriási szeretetre képesek, ami az egyén fejlődését segíti. Ezt pedig már tizenéves korában megtapasztalta még Erdélyben. Beszélgetésünkben felelevenítette gyermekévei szépségeit és a kor borzalmait is.
Kollégáival tűzbe mennek egymásért, vallja Jakubinyi László. Fotó: Végh Csaba

Jakubinyi László az erdélyi Máramarosszigeten született 1969-ben. – Valamikor egy nagyon élő kulturális közeg volt itt: saját tanítói és jogi egyetemi fakultással, Juhász Gyula tanított a piarista középiskolában, Arany János itt kezdte színpadi pályafutását. Amikor én felnőttem, magyarul csak korlátozott számban lehetett tanulni a gimnáziumban, ez nekem megadatott. Ez a numerus clausus is rányomta a bélyegét arra, hogy számunkra a magyar nyelv és a magyarság egészen mást jelent mind a mai napig, mint az anyaországiaknak. Nekünk túlélési esély volt a kultúránk megtartása - hangsúlyozza.

Apja korán elhagyta a családot, helyét nevelőapja már négyéves korától tökéletesen betöltötte. – Rengeteget kaptam a szüleimtől. Édesanyám maga egy egész szociális intézményrendszer volt, hiszen mikor bekopogtak az ablakunkon, ő mindig tudott adni valamit: ruhát, élelmiszert, amiket korábban gyűjtött be a családtól, az ismerősöktől. Nem nélkülöztünk, de a mai értelemben vett jómód távol állt attól a közegtől. Tizenkét éven át mindenki zsíros kenyeret vitt enni az iskolába, ez természetes volt, és így is boldogok voltunk. A családban volt református, római és görögkatolikus, sőt zsidó felekezetű is, a nevelőapám.

Egy földalatti mozgalom tagjaként

Az, hogy egy hegyi és határ menti városban nőtt fel, több szempontból is meghatározó volt számára. – Egy földalatti mozgalomnak lettem tagja elég fiatalon, ami azt eredményezte, hogy a Securitate börtönében már tizenhat éves koromban vendégeskedtem, mert szamizdatokat, Magyarországról érkező könyv-, lemez- és élelmiszer-szállítmányokat osztottunk szét. Ekkor már önkéntes és a tiltott harmadrendi ferencesek tagja is voltam. Jártam a szegényházba, amit egy régi villában alakítottak ki.

A földszinten laktak az idősek, akiknek nem volt senkijük, és szó szerint jutazsákban temették el őket, a tetőtérben pedig a többségében kasztrált fogyatékosok éltek egy-egy pendelyben. Annak ellenére is felvittem ide az ennivalót és a gyűjtött ruhákat, hogy mondták, ez nekik nem szükséges. Akkora szeretettel vettek körül, hogy úgy éreztem, többet kapok én tőlük, mint amennyit adni tudok nekik. Úgy láttam őket, mintha egy hétig az ablakban ültek volna, míg nem mentem újra látogatni. Senki más nem nyitott rájuk, csak én. Azt éreztem, hogy számítanak rám, ez az élmény indított el engem a gyógypedagógusi pályámon - eleveníti fel a kezdeteket Jakubinyi László.

Ösztöndíjjal Budapestre és Írországba

Ilyen előélettel, érettségi után a hivatalos szervek megmondták neki, hogy csak vájárnak mehet a bányába. Azonnal el is vitték két évre „katonai szolgálatra”, ahol valójában - politikai aktával rendelkezőként - fegyvertől eltiltott fizikai munkaszolgálati besorolást kapott. Az 1989-ben indult új korszakban továbbra is segítette az intézményben élő fogyatékos csoportokat, csatlakozott egy segélyszállítmányokat Románia-szerte terítő angol lovagrendhez. A nyelvtudása megvolt hozzá.

- Ezzel párhuzamosan kezdtük szervezni azt a közösséget, ami felnőtt fogyatékosokat szeretett volna ellátni az Atya nevű határ menti faluban. Több éven keresztül számos programot valósítottunk meg, negyven munkatársunk is volt, és addig jutottunk, hogy felépítettünk egy fogyatékos otthont óriási kerttel. A Pater Noster Alapítványt, amit én vezettem, az angol lovagrend támogatta, ahonnan az a kérés érkezett, hogy legyen a tevékenységhez tartozó végzettségünk is - részletezi.

Ekkor kapott ösztöndíjat Budapestre, ahol párhuzamosan végzett az egészségügyi és gyógypedagógiai főiskolán, majd Írországban tanult alternatív gyógypedagógiát. Közben Angliában megismert egy fogyatékosok által üzemeltetett szociális farmot, amibe azonnal beleszeretett. A külföldi diplomát Romániában nem ismerték el, ezért az atyai otthont átadták a szülőknek és az egyháznak. Jakubinyi László ekkor költözött Magyarországra, már három gyermek édesapjaként. Azóta pedig még két gyermeke született.

Tűzbe mennek egymásért

Családjával Miskolcon telepedett le, mert a Hámori Waldorf Iskolában kapott munkát. – Amíg Romániában BMW-m volt, 1997-ben itt egy húszéves Trabanttal kezdtem új életet. Folytattam a fogyatékosok segítését. Az iskolában volt olyan eset, hogy egy túlféltett kislány mellé ültettem egy fogyatékos kisfiút - aki mellesleg ma már a Majorságban dolgozik -, és fél év után azt vettem észre, hogy a kislány megváltozott: magától segíteni kezdett padtársának. Tanulva ebből, a kislány szüleivel hoztuk létre a Szimbiózis Alapítványt. A Baráthegyen az első kerthez apránként vásároltuk a többit is, amiből mára már egy öthektáros terület lett, ahol öt házban csaknem hatvanan laknak. Az alapítványnál több mint kétszázan dolgoznak munkaszerződéssel. Szállítószolgálatunk száz kilométeres vonzáskörzetben járja az utakat. Van olyan szolgáltatásunk is, hogy alacsony órabérért bébiszittert küldünk ki a családhoz. Volt olyan anyuka, aki három éve várt műtétre, és csak így tudta nyugodtan megoldani gyermekének a felügyeletét. A Szimbiózis különféle szolgáltatásokkal több mint négyszáz fogyatékos embert lát el – mondta, majd hozzátette, bejutni egy ilyen otthonba körülbelül tíz év a várakozási idő miatt.

Jakubinyi László nagyon büszke a munkatársaira. – E nélkül a csapat nélkül ezt én egyedül nem tudtam volna véghez vinni. Kollégáimmal egymásért is tűzbe megyünk – szögezte le az alapítvány elnöke.

További hírek

Olvasnivaló