Olyanról, ahol az emberek tisztelik, még jobb, ha szeretik is egymást, ahol béke van, ahol az ember nem a másik farkasa. Olyanról, ahol az önzés és a gáncsoskodás helyett egymás segítése áll a középpontban, ahol fontos a jó közérzet, a boldogságérzet, a pozitív életminőség. Gondoljunk csak bele, mennyivel előrébb tartana a világ, ha az ember a saját belső hajtóerőit nem a másik megalázására, eltiprására és elpusztítására, hanem inkább a maga és a környezetének fejlesztésére, gyarapítására és építésére használná.
Soha nem hittem volna, hogy a 20. század vége és a 21. század eleje a rombolásról szól majd. (Persze, nem vagyok a világ elitjének a tagja, hogy előre eltervezhettem volna, vagy meghatározhattam volna bármit is történelmünk alakulásában.) Én az emberi lélek fejlődésében hittem, ezáltal egy jobb világot reméltem! Optimistán valóban arra vártam, hogy mostanra az erőszak minden formája eltűnik majd a Földről. Hittem az emberi intelligenciában, jobban mondva az intelligens emberben, aki meg tudja beszélni és dűlőre tudja vinni egymással a vitás kérdéseket. Idealista lennék? Esetleg túlságosan naiv? Lehet…, de vajon miért bántjuk egymást folyton folyvást?
A kérdésre a magyarázat talán még az a középiskolai tanulmányainkból ismert tétel lehet, miszerint az állatvilágból kiemelkedő emberben az évmilliók alatt kialakult pszichológiai és fiziológiai mechanizmusok folytonosan működnek és agressziót váltanak ki, melyek a természetes és az önfenntartó szelekció szolgálatában álltak és állnak ma is, vagyis az agresszió versenyszellemmel társul, és az ember sajátja. Mint ahogy a birtoklási vágy, az önzés és a harag is. A versenyből eredő harc ember és ember, közösség és közösség, nép és nép közötti háborút eredményezhet. Tétje a másik javainak, földjének, hatalmának megszerzése, kisajátítása. Ám ebből a harcból hiányzik a fair play, az igazságos bíráskodás. Ebben a harcban a harag és a mohó szerzési vágy pusztítani kíván. Káin és Ábel óta. Az idők végezetéig. Csak éppen a pusztítás módja és eszköze változik.
Játsszunk el a gondolattal, s tegyük fel, ha a fegyveres konfliktusok előbb-utóbb talán valahogy mégis kiiktathatók lennének az életünkből, akkor a lélektani hadviselés változatos formái – a szellemi leigázás, az elrettentés, az erőfölénnyel szerzett béke eszközei – vennék át a helyüket. Ez pedig nem az erőszak kultúráját szünteti meg, hanem csupán annak érvényesülési módját változtatja meg.
Ha mindezt tényként fogadjuk el, akkor felvetődik bennem a kérdés: vajon egészséges-e az a világ és élet, amely a mindennapjainkban áthatóan és meghatározóan teret enged mások leigázásának? Vagyis, ha ennek az önző viselkedésnek és életmódnak kapcsán kialakult világban mégis kényelmetlenül és rosszul érezzük magunkat, akkor nem inkább az önzetlenség kellene-e, hogy meghatározza motivációinkat? Persze tudom: a versengés és az együttműködés nem zárja ki egymást, és a versengés egyaránt lehet romboló és értékteremtő. Miként lehet ez utóbbi? Véleményem szerint, az igazságosság mentén. Az igazságosság azt jelenti, hogy a versenyben az ellenségek helyett olyan ellenfelek állnak egymással szemben, akik nem legyőzni, hanem megnyerni szeretnék egymást, mégpedig a tisztelet és a szeretet nevében, amely átformálja a nyerni vágyás belénk rögzült reflexeit.
