Máig is emlékszem arra a jeges rémületre, amikor az első nagy ázsiai utazásomkor ott álltam a reptéren egyedül, és a kivetítőn ott villogott a Penang – Doha járat mellett a cancelled felirat. Körülöttem a világ minden tájáról emberek, akik többnyire türelmesen vártak a sorukra. Szóba elegyedtem a mellettem álló, mint később kiderült, Angliába tartó fiatal muszlim nővel, aki megértően magyarázta, igen, az ott valóban azt jelenti, hogy tényleg ma este nem indul a gép, a sor meg azért halad ilyen lassan, mert mindenkinek át kell foglalni a jegyét. Hiába bizonygatta, minden rendben lesz, máskor is volt már ilyen, én mégis kínok kínját éltem meg az alatt a két óra alatt, amíg a pulthoz el nem jutottam. Ott bizonyosságot szereztem arról: valóban nem indul aznap este a járat, és egy nap csúszással érek haza, de a várakozás alatt gondoskodnak rólam, szállást és ellátást kapok.

Most, hogy ez a kiszámíthatatlan, megoldhatatlannak látszó jövő itt kering körülöttünk, gyakran eszembe jut ez a történet. Az, hogy mennyire szükségünk van fogódzókra, információkra. Mennyire szükségünk van arra, hogy tisztában legyünk azzal, mi vár ránk, hiszen még a legrosszabbnál is rosszabb a bizonytalanság.

Olvasgatom a német és svájci válságterveket, amelyekben percre pontosan megtervezték mikor, milyen helyzetben, mi lép életbe. Ahol konszenzus született a tervekről, ahol a nemzeti költségvetésből valóban - nem csak lózungok, politikai narratívák szintjén - támogatják azokat, akiket a rezsinövekedés érint, rossz helyzetbe hoz. Még Norvégiában is, ahol kétmillió forintos az átlagkereset. A kormányok beszélnek az emberekhez. Tudatosítják azt, hogy igenis baj van. És azt is, a többség a következő hat hónapban nem fog tudni félretenni. És megfelelő takarékoskodással és elviselhető áldozatokkal túl fogják élni a következő hat hónapot.

Ma Magyarországon hiába virít ott pirossal a képzeletbeli táblán a havária felirat, senki sem érzi feladatának az ország vezetői közül azt, hogy bemutasson egy átfogó tervet: mikor, mi fog történni a következő hónapokban. Mutogatnak a füles nyuszira, Brüsszelre, az ellenzékre, a világot átszövő háttérhatalmakra. Beszélnek arról, hogy 2060-ban széthullik az EU, és hogy Ukrajna addigra elveszíti területeinek kétharmadát, meg hogy milyen jó lesz, ha az Egyesült Állomokban újra Trump lesz az elnök. Csak egyről nem beszélnek: mi lesz holnap? Miből fizetik ki az önkormányzatok a közvilágítást, miből megy a közlekedés, kikapcsolják-e a gázt azoknál a családoknál, amik nem fogják tudni megfizetni a számlát? Mi lesz, ha mégsem tudják feltölteni a távhőkasszát, és emberek tízezrei maradnak a bérházakban fűtés nélkül?

Válaszok ma sem voltak, és gyanítom, a következő hetekben sem lesznek. Mintha egy repülőn utaznánk, ahol a kapitány már régen elengedte a kormányt, és már csak a véletlenen múlik az, hogy puhán vagy darabokra törve landolunk.

Máltán sok- sok világítótorony adott reményt évszázadokon keresztül a hajósoknak arra, hogy a szárazföld igenis létezik. A fővárosban, Vallettában az egyik ilyen épületen a következő feliratot olvastam: a Nap minden este eltűnik itt, de mi mindig biztosak lehetünk abban, hogy holnap újra felkel.

Csak reménykedni tudunk abban, hogy ez az évszázados bölcselet a ránk váró viharokban - amelyek már itt kopogtatnak az ajtón - megállja majd a helyét.