A Miskolci Nemzeti Színház sem kivétel a korlátozások alól: a kedd esti Bál a Savoyban előadást még játsszák, utána – további intézkedésekig – lehúzza a függönyt az intézmény. Szombaton azonban – az akkor életben levő biztonsági korlátozások mellett – még megtartották Shakespeare hasonló című vígjátékából Rusznyák Gábor rendezésében készült interpretációjának, a szentivánéjiÁ!-nak a premierjét. Az előadás nem feltétlenül csupán a rendezői szemlélet és a színészi alakítások miatt lesz emlékezetes azok számára, akik részt vettek rajta. A vírusvédelem miatt életbe lépő szabályozások is formálták az élményt. Kicsit olyan volt, mint gyerekként kormos üvegdarabon keresztül nézni a napfogyatkozást: kissé szokatlan, kényelmetlen, mégis egyedi és csodálatos.

1

A színház elé érve, elsétálva az égő kandelláberek előtt, az embernek az az érzete támadt, hogy ünnep van. Hogy hiába a letargikus események mindent beszövő pókhálója, itt, ezen a néhány négyzetméternyi utcakövön most mégis felkiáltó módba dallamosodott az este, komoly esemény készül: szívmajális. Belépve mindenfelé figyelmeztető jelzések: az épület egész területén – beleértve a nézőteret is – a maszk viselése kötelező. Kézfertőtlenítés után megmérték az érkezők hőjét, de ezen felül a szokásos mederben zajlott tovább az este. Csak a maszkok juttatták néha eszünkbe, hogy valami más. A személyzet egyik tagja kérdésünkre elmondta, hogy kissé fárasztó hordani a maszkot, és hiába mindenki bent ül az előadáson, ők akkor sem vehetik le. Persze első a biztonság, ezt megértik, így elfogadják a helyzetet, tűrnek.
Az első felismerés csak akkor jött, amikor elfoglaltuk a székeinket: kevesen vannak. Persze csak a szemünk tréfálkozik, az szokott máshoz, igazából teltház van, csupán a nézőtér kétharmada üresen maradt. Minden harmadik székre ülhettek csak az emberek egy sorban. Emellett, senki előtt vagy mögött közvetlenül nem foglalt helyet másik néző. Fentről úgy nézhettünk ki, mint egy ötödölőtábla, ahol egyik fél sem tudott öt egymás melletti, vagy átlóban egymást követő mezőt megtölteni. Ekkor jött a második felismerés: mivel kevesen vagyunk, fesztelenebb is a hangulat, ami egy vígjátékot nézve egyáltalán nem számít hátránynak. Megnőtt a személyes tér, de eltűntek a pisszegések, a sutymorgások, a „te figyelj már” – ok, az ívelő cselekmény sarokpontjai közé szoruló beszélgetések. Rossz volt, hogy a feleségem nem tudja a fejét a vállamra dönteni egy-egy érzelmesebb jelenet közben vagy megszorítani a kezemet. Jó volt viszont, hogy minden nevetés erőt nyert, nem olvadt bele annyira az összhangulatba. Érdekes élmény volt látni, hogy a kollégáikat a közönség soraiból néző színészek mikor kacagnak, és melyik résznél hallgatnak a csend jellegzetesen kifejező erejével. Színházi esettanulmánnyá vált a nézőtér. A darabot nem részletezem, nem ez a cikk témája, annyit mégis elmondanék, örülök, hogy egy merész, szokványosnak semmiképp nem nevezhető rendezéssel vehettem ideiglenes búcsút a színháztól. Azt is szerencsésnek tartom, hogy a színház is könnyed hangvételű darabokkal vesz ideiglenes búcsút a nézőitől: felrázatlan gyümölcslé alján az utolsó kortyba sűrűsödő rostok, kellemes szájíz.