A mi házunk oly mesés. Cikornyás külsejű, egyszintes, gangos, a belváros szívében. Kozslik ügyvéd úr családjától államosították. A kilenc bérleményből egyetlen egyben van fürdőszoba és vécé. A többi mind udvarra néző, közös kabinos toalettes, a kétszobástól az egyetlen 12 négyzetméteres lyukig mindenféle variáció megtalálható. A házmesteri kuckó tágasabb, de dohos szuterén. Szomszédjaink havonta legalább kétszer kalákában állnak sort a Bagolyvárnak becézett első kerületi tanács előtt. Érdemes korán menni, helyet foglalni. A legnehezebb Kammelnéhez, a kerületi elnök asszonyhoz bejutni. Ám érdemesebb Pap-Szabó elvtársnál, a lakásosztály vezetőjénél kuncsorogni, ő mindenek felett áll, a kisbabákkal várakozókat előre engedik. Érdemes a sorban állásra akár két-három babát kölcsönözni.
Az a fránya házgyár az origó. Máris futószalagon készülnek a lakások, kezdődik a nagyüzemi elosztás is. Ezzel egyidőben felgyorsul a fluktuáció a lakáshivatalok élén. Katonásan váltják egymást Rozgonyi, Mezei és Sípos urak. Egyikük se önszántából hagyja ott az íróasztalát. Ritkán mennek békésen nyugdíjba, ők amolyan szalmabábuk a szuronyos gyakorlópályán. Nagy a kísértés, és folyamatos a jelentgetés. A feljelentgetés. A mószerolás. Egyébként is kötélidegek kellenek egy ilyen pozícióhoz. Mindennaposak a fogadóórán kívül is a kiabálások, cirkuszok, a hangos átkozódások. Nem jobb a helyzet a megyei lap olvasószolgálatán és a megyei pártbizottság panaszirodájában. Az előbbinél Boroczkiné Editke, a pártszékházban Angyalné állja a sarat. Bár a hivatalos verzió szerint egyikőjüknek sincs kompetenciája lakásügyekben. Ám szívük van, teli empátiával, mindenkit meghallgatnak.
A központi elsőfokú lakásosztálynak, pontosabban a Lakásügyi Hatóságnak 1973. november 23-án nyújtom be az igénylésemet. Szeptemberben nősültem, így máris jogosult lennék egy szerény hajlékra. Megkapom a visszaigazolást, miszerint a 14 742. vagyok a várakozók listáján. A következő napokban még körbeadminisztrálnak, kérik a házastársam kereseti igazolását. Készségesen lesem a kívánságaikat, majd innentől az esélytelenek teljes nyugalmával várok. Az első gyermekáldás után még teszek egy két suta kísérletet, hogy javítsak a soromon. Ám hamar belátom, kis pont vagyok ebben a versengésben. A munkásőrök, a belügyesek, a sokgyermekesek és a potentátok mindenkit előznek. Még a be nem látható kanyarokban is.
Dr. Kovács László, városunk utolsó tanácselnöke tökéletesen látja a helyzetet. Az alsózsolcai házgyár még ontja a panelrengeteget, mégis akár tíz esztendőt is kell várni egy kiutalásra. Az elosztásról első fokon dr. Falvai László hivatala dönt. Ügyelni kell a látszatra, a társadalmi és szociális kritériumok figyelembevételére. Egy csupa civilekből álló társadalmi bizottság segíti a munkájukat. A rossznyelvek szerint ők azok, akik legalizálják a döntéseket. Majd következik a másodfokú szűrő a városházán, ahol hol rostálják, hol pedig kiegészítik a névsort. A végső döntésről készült listát rögtön kifüggesztik a tanácsházán, bárki megnézheti. Ennek a hírére óriási a tolongás az ódon épület dufartján, hiszen ez a hirdetmény akár meg is előzheti a hivatalos kiértesítések postázását. Mint szerkesztőnek, kedvem lenne a Merkúr autós vásárlási sorszámok mintájára megjelentetni, de nem engedélyezik. Hogy miért nem? A hivatalos válasz, csak.
Különben a nyolcvanas évek elejéig semmi nem változik a kéglifronton. Se szeri, se száma az orosz mintájú közös konyhás, vécés társbérleteknek. Az albérlet is ritkaságszámba megy, hirdetni se érdemes, azonnal lecsapnak rá. A házgyár megjelenéséig a Martintelepen és Diósgyőrben szokás a nyári konyhát lakhatóvá tenni és kiadni. Tökéletes nyugdíjkiegészítés.
Még megvan a korabeli igénylésem levlapja. Mi legyen vele? Fontos kordokumentum. Mint a soha ki nem húzott békekölcsönkötvény. Őrizzem meg, egyszer majd sokat ér? De a sorszámomat akár a lottón is megjátszhatom. A sors kegyetlen, kiszámíthatatlan, olyan, mint párhuzamosok találkozása a végtelenben, egyszer csak összeforr az igazsággal.