Sosem volt erősségem a kémia, a vegyértékek kiszámolása máig is gondot okozna. Így aztán a hatvanas években sürgősen korrepetálásra szorultam. Emlékszem, Varga Rudi barátommal, osztálytársammal együtt baktattunk fel a pompásan virágzó, japán cseresznyefák árnyékában a Derkovits utca derekáig, dr. Eisner Rudolfné tanárnő házáig. Akkoriban a páros oldalon, a művésztelepi sorházaktól puccos villák sorjáztak, a páratlanon viszont még akkor nőttek ki a száz négyzetméteres, úgynevezett Kádár-kockák. Kitűnt a kontraszt. Főleg a domb tetején hosszan terpeszkedő, kúriának beillő, nagy ház. Az éppen most dobra vert, kastélynak tetsző régi épület nem volt ott a múlt század derekán. Jómagam pedig sokáig hittem, hogy ez a zölddel benőtt, titokzatos ház a környék első földbirtokosáé lehetett.

Korábban, a hatvanas években aligha gondoltam, hogy magam is ebbe az utcába költözöm. Egy, a családomnak kedvére való, félkész, félbehagyott ház, és a kedves szomszédok biztatására vásároltuk be magunkat ebbe az idilli környezetbe. Nem is sejtve, korábban az elhagyatott épület alagsorában betörök rejtőzködtek, ezért örültek annyira a környékbeliek a költözésünknek. Mindennek immár lassan fél évszázada lesz, s jómagam kezdetektől kutattam, mi is lehetett a világháború előtt ezen a ma már tipikus belvárosi környéken. Gyerekként még gyakran elvillamosoztam a kórházig, de akkoriban a főút menti épületek mögött még csak olyan belterületi ligetek látszottak.

A minap dr. Nyitray Dániel Rafael mérnök örömteli meglepetésemre nosztalgiázott a Művésztelepről. Mesélte, gyermekkorától – rövid megszakításokkal - itt lakik. Az ötvenes évek elején, amikor édesapjával, Nyitray Dániel szobrásszal Szabadkáról visszatértek, ők is a sarkon álló, cifra házba költöztek. Abba az épületbe, amely korábban az első miskolci zsidó kórház volt, majd később egri vízgyógyintézetként szolgált ideg- és reumás betegeknek.

Mellettük lakott még Kóczián József, Meilinger Dezső, Debreceni Kálmán festőművészek és Váradi Sándor szobrász. A szomszédos telken volt a szobrászathoz nélkülözhetetlen agyagraktár, azon túl pedig végeláthatatlanul szőlő- és gyümölcsültetvények húzódtak. Még egy apró kuckó sem állt ott. S az ültetvényt nem is akárki, zömében Berzi Sándor és családja birtokolta és művelte. Arról voltak ismertek, hogy a Búza tér környékén egy nagy csemege- és fűszerboltot üzemeltettek.

A kis Dániel barátaival bejáratos volt ebbe a kertbe, a környékbeli gyermekeknek ez egy csodálatos játszótér volt. Berzi úr figyelmeztette őket: nyugodtan mezgereljenek, de a már a fán zacskóba csomagolt körtékhez ne nyúljanak. A stanicliba göngyölt gyümölcsök féregmentesek maradtak, és ezeket a kedves vásárlóiknak tartogatták, ajándékozták. Akkoriban még ilyenek voltak a kereskedők.

Egy biztos, az ötvenes évek derekáig a ma művésztelepnek tartott domboldal egy óriási természetvédelmi terület lehetett. Talán nem véletlenül a város legjobb építészei valamennyi maguknak tervezett társasházat ide, a Derkovits utca végébe álmodtak meg. Úgy, hogy egyben már csöndes, nyugalmas zsákutcává is tették. A paradicsomi állapotoknak az avasi lakótelep megépítése, majd a sokat vitatott Szabadságharc utca beillesztése vetett véget, tudni lehet, ez az átjáró valamikor csak a Vécsey közig tartott. Kellett ám egy rövid, gyors köldökzsinór a lakótelep és a belváros közé.

Persze már ezt megelőzően az ország legnagyobb mecénása stúdiólakásokat, műtermeket húzott fel a valamikori vízgyógyászati épület, a festők és a szobrászok egykori inkubátorháza után. Jóval az után, hogy az itteni kertekből már régen elvesztek a staniclis gyümölcsök. Mára pedig az egyedülállóan virágzó japán cseresznyefák is csak hébe-hóba emlékeztetnek arra a régen volt világra, amely biztosan örökre elmúlt…