Ugrás a tartalomra

Találkozás a halállal

Szántó István
Utoljára módosítva
2020. november 01. vasárnap 12:27

Vasárnaponként apámhoz járunk az avasi temetőbe. Fagyban, hóban, kánikulában, sietősen, kettesével vesszük a dombra vezető, rogyadozó lépcsőket. Anyám képtelen elszakadni tőle. Kora reggel megveszi a virágot, amit addig helyezget, babusgatva rakosgat a síron, míg ki nem panaszkodja magát. Igyekszem távolabb állni, inkább nézem a magasból a mozgalmas várost, hagyom, hadd beszéljék ki magukat.

Drága apám sosem beteg. Erős, nagyon erős, egyetlen rántással kurblizza be a Varszavát. Kerékcserénél lusta előbányászni az emelőt, egyedül billenti az autót a bakra. Először májusban panaszkodik a gyomrára, júniusban már dolgozni is képtelen. Hamar kiderül, hogy daganatos. A hatodikos évzáróról már lemaradok, apámat kísérjük Pestre a Péterfy Sándor utcai kórházba. Hatalmas gyógyítócentrum, a homlokzatán egy futótranszparens – a szocializmusban legfőbb érték az ember. Ki- be menet annyiszor olvasom, hogy örökre megjegyzem.

Bach László professzor operálja, de nagyon rövid a műtét. Felnyitja és visszavarrja. Anyám tudja meg először a diagnózist. Másodszorra én, tizenkét évesen szembesülök ugyanezzel. Apámnak már csak három hónapja lehet hátra. Forog a világ velem és köröttem. Nyomaszt a tehetetlenség, a titok, amit nekem se lenne szabad tudni. Áltatom magam, igyekszem nem elhinni, hiszen az orvosok is tévedhetnek.

Anyám erős, még tartja magát. Lelket önt apámba, nyugtatgatja, hamar meggyógyul. Élete legnagyobb szerepét játssza, magában vagy előttem sírhat. Hetente egyszer kiállja a sort a Bagolyvári kerületi tanácsi tisztiorvosi hivatalban, hogy engedélyezzék a fájdalomcsillapító morfiumot. Bakos doktor bácsi naponta kétszer jön injekciózni. Tapintatosan a műtéti heget is megnézi. Megnyugtatja apámat, hogy szépen gyógyul, hamarosan talpra állhat. Közben mamám, apám testvéreinek telefonál, megkérdezi tőlük, eljönnének-e elbúcsúzni tőle. Augusztus harmadik hetében már kevés a napi két ampulla morfium. Visszakerül a kórházba. Érzi, hogy rettenetesen fogy. A tükörben látja, beesett az arca, és egyre erőtlenebb, s pokoli fájdalmak gyötrik. Gyanús, hogy a nyolcágyas szobában magas, fehér paravánokkal körülvéve fekszik. Amikor magától szembesül a valósággal, feláll, és a vizitnél leken egy nagy pofont a professzornak. Prónay Gabi bácsi szó nélkül hagyja, sosem akar rá emlékezni.

Egy derűsnek ígérkező reggel, augusztus utolsó csütörtökén kapjuk a halálhírt. A temetésre apám örökösen benzinszagú kocsijával gurulunk a gyászhintó mögött. Különös, hogy egy idegen ül a kormánykerék mögött. Még nagyon gyerek lehetek, mert magamat sajnáltatom, mi lesz velünk apám nélkül. Mamám eddig bírja. Összeroppan. A temetésen még tartja magát, hatnak a gyógyszerek, de nem nyugszik, míg meg nem nézi a koporsóban fekvő csontsovány apámat. Nekem is látnom kell az elkínzott arcát, a semmibe révedő, erőszakkal lecsukott szemeit. Nem is sejtve, ez a pillanat egy életen át kísért majd. Beég a kép a retinámba.

Három nap múlva telefonál a vállalat gépkocsi-előadója, párttitkára, hogy ha nem zavar, felugrana. Sietős, nem kertel, kezében a leltárívvel elkéri apám sofőrbundáját s a csizmáját. Az irhakesztyűt egy legyintéssel elintézi, erről nagyvonalúan lemond. Búcsúzóul mindannyiunkat egyszerre vigasztal – megnyugtat, az élet nem állhat meg…

További hírek

Olvasnivaló

Programok

Jelenleg nincsenek programok!