Ugrás a tartalomra

Vidéki mesterkurzus kosárra hangolva

Bájer Máté
Utoljára módosítva
2021. június 22. kedd 13:09
Fandl Ferenc a Miskolci Nemzeti Színház színművésze, aki gyakran indul a nagy halak nyomába. Kérésünkre elmesélte nekünk egy különleges horgászélményét. Vigyázat, a sztori hatással lehet a rekeszizmok működésére!

Apósom szülőhelyén, Zalkodon - ami egy bodrogközi kis falu – vendégeskedtünk a családommal és egy közeli barátommal. A település közelében folyik az Élő Tisza, az Élő Bodrog, ott a Holt-Tisza és egy úgynevezett ártér is. Mivel a barátom is lelkes horgász, ahogy én magam, úgy döntöttünk, kihasználjuk a lehetőséget. Persze többféle tippet kaptunk, hol jön legjobban a hal. A javasolt helyekhez járt a faluhelyen megszokott stílusú útbaigazítás is: „Elmentek a Kossuth Laciékig, elfordultok jobbra, lementek a mohos csónakig, de nem a zöld mohosig, hanem a fekete mohosig, ott jó is lesz nektek”. Mondanom sem kell talán, amikor vizet láttunk már örültünk. Leültünk egy szép horgászhelyre, ahol nem fogtunk semmit.

A történethez hozzátartozik, hogy apósom igen fontos tisztséget töltött be a falu életében: ő volt a kocsmáros. Bementünk hozzá, és az ott lévők érdeklődve tudakolták, mi volt az eredmény. Amikor mondtuk, hogy semmi, azonnal rávágták: azért, mert nem fekete gilisztával horgásztunk. Kimentünk újra másnap, és tényleg jött néhány kárász az autentikus zalkodi csalira. Amikor visszatértünk a központi térként funkcionáló italboltba, beszámoltunk a zsákmányról. Vérszemet kaptunk, mondtuk, szeretnénk nagyobb halakat – akár pontyot is – akasztani. A hallgatóságunk egy emberként csóválta a fejét: itt olyan nem nagyon van, tegyünk le róla. Cserébe viszont az egyik falubeli ajánlotta, hogy megtanít minket egy speciális halfogó módszerre, ami helyi folklór.

Kivitt minket az ártérre, ahol nagyjából combig ért a víz. A vezetőnk kezünkbe adott egy nagyobb, kosárszerű eszközt, aminek nagyjából 80 centi átmérőjű, kör alakú szája volt. Ezt az embernek maga elé – viszonylag messze, nagyjából egy-két lépésnyire – kellett letennie, mint egy vetőhálót. Aztán rá kell támaszkodni a kosárra és belenyomni az iszapba. A tetején lévő lyukon belenyúlunk, és kvázi turkálunk, hogy mi került a kosár belsejébe: ezt a módszert tapogatásnak hívják. Tényleg gyönyörű kárászokat, keszegeket lehetett így fogni. Azonban került némi csavar a történetbe.

Nem szeretném nevén nevezni a vezetőnket, hívjuk Inka Pálnak. Igyekezett megtanítani minket a módszerre, de olyan részeg volt, hogy állandóan orra esett a vízben. Közben az egész falu kijött megnézni, hogy boldogulnak a városiak: sok megjegyzést kaptunk, mit csinálunk rosszul, hogyan kéne jól. Inka Pál megunta, hogy az ő módszerét kritizálja fél Zalkod – bár a szépen kivitelezett csukafejeseit rendre megtapsolták – így abbahagyta a tanításunkat, és kikúszott a fövenyre. Félúton elfáradhatott, ugyanis amikor a partra ért, úgy elaludt, hogy az egyik lába még benne volt a vízben. Ekkor a nézelődők közül egy borízű hang felkiáltott: „de rendes gyerek ez a Pali, fürdés után egyből lefeküdt aludni”.

Természetesen csattanó is volt: amikor úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a faluba, összeszedtük az Inka Pál kosarát is, amit még órákkal azelőtt tett le. Persze, hogy abban lapult egy nagyjából két kilós ponty: a hal, amiért jöttünk, és amit Zalkodon már évek óta nem láttak.

További hírek

Programok

Jelenleg nincsenek programok!