„Jövök, jövök már!” – kiált ki a lakásból, és már hallom is, amint a járókerettel „igyekszik” az ajtóhoz, hogy ott fogadjon. Lassan baktatok felfelé a szűk csigalépcsőn, közben azon gondolkozom, vajon a lépteimet hallotta meg? Honnan tudta, hogy én érkezem? Néhány találkozás után döbbenek csak rá: várja, hogy jöjjek ebédidőben! Fülel, türelmetlenül figyeli a neszeket…
Babu – szólítsam így, mondja. A családja mindig így hívta. Néhány héttel ezelőtt veszítette el az utolsó rokonát. Az édesanyját. Zavaromat leplezni próbálom: „nézzük, mit főztek ma neked a Máltainál! Nézd csak, babfőzelék a menü. Küldtek kenyeret is, meg péksüteményeket.” Azt nagyon szeretem, mondja csendesen. Kényszeredetten hadarok: hogyléte felől érdeklődök, mesélek arról, mi történik a városban, az országban, a nagyvilágban. Aztán csak észhez térek: az ebédkihordással bízott meg a MESZEGYI, de nem tehetem meg, hogy pusztán kipipálandó feladatként tekintek rá. Beszéltetem hát.
Rokkantnyugdíjasként él. Most már egyedül. Közel a 40-hez. Ha lehetne, akkor sem nagyon tudna kimenni a lakásból. Alig tudja mozgatni a lábát. A lépcső meg veszélyekkel teli. Szeretne otthonba költözni, hogy legyen kivel beszélgetni, és ellássák.
Elmúlt dél. Rohanok, ismét. Késésben vagyok. „Bocs, hogy csak most… Sok a munka, alig tudtam elszabadulni…” – szabadkozok. Nem baj, feleli, úgy is most reggeliztem. Vajas kenyér párizsival. Nem nyílik a száj, ezúttal csendben maradok. Keresem még, hol nem „halok” bele egy kicsit minden alkalommal, látva nap mint nap, hogyan próbál élni. Leginkább túlélni. „Itt a tavasz, egyre jobb idő van”, próbálom magamat is biztatni. Igen, de sajnos rám fog romlani az ebéd, tárja szét tanácstalanul a karját. Értetlenül nézek rá, majd végre leesik: nincs hűtő a konyhában.
A rokonaimnak, barátaimnak mesélek róla. És büszke vagyok rájuk: főznének neki, ajándékoznának, megértéssel támogatnak, majd jön az első konkrét felajánlás. „A régi hűtőnk ott áll a garázsban, kitakarítjuk, aztán vidd el neki”, mondja egyikük. Pár gyors telefon, küldik is a kocsit, felcipeljük a készüléket az emeletre, a kijáró konnektort visszaerősítem a helyére, és egy időre megoldva a hőség elleni védekezés… Más filmeket ír ki neki DVD-re: internet és TV-szolgáltatás nélkül csak ez a szórakozás marad. Életmentő lehet.
Ma készítettem két telefonos interjút, és tudósítottam egy sajtótájékoztatóról. Elégedetten, nevetgélve megyünk a munkatársakkal a törzshelyünkre. Két sör után fáradtan esek haza. Feldob, hogy nem kell energiát belefektetni, maradt még a hűtőben a tegnap megsütött csirkehúsból. Jó étvággyal esek neki, szinte falok. Az erkélyről átszólok a szomszéd néninek, beszélgetünk vagy tíz percet. Mosolyogva búcsúzik. Meggyújtok még egy füstölőt. Hallgatom a csendet. Fülelek.
