Ugrás a tartalomra

A nagylelkű elengedés

Juhász Ferenc
Utoljára módosítva
2020. november 01. vasárnap 12:24
Juhász Ferenc, plébános | fotó: Végh Csaba

Mindenszentek és halottak napja esztendőről esztendőre fordulópontot jelent az életünkben. Egy évvel közelebb kerülünk szeretteinkhez. Először csak a távolodást érezzük, amikor szeretteink itt hagynak bennünket, aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy közeledünk, sőt, mint ha még közelebb lennénk egymáshoz, mint annak idején voltunk. A halál és az elmúlás ugyanis egyértelművé teszi a dolgokat, lezár, befejez – ugyanakkor: megnyit és kitár. Lezár a fizikai lét rendjében folyamatokat, érzéseket, reakciókat és tevékenységet, befejez – sokszor úgy, hogy félbehagy – munkát, szenvedést, alkotói pályát, haragos rossz viszonyt és fájdalmakat. Ugyanakkor megnyit egy másik szinten olyan csatornákat, amikről eddig nem tudtunk, vagy ha tudtunk is, nem használtuk azokat. A fizikai lét síkján kívül, egy másik szinten, szellemi és lelki síkon megindul a forgalom.

Az elengedés kényszerét át kell alakítanunk az elengedés művészetévé vagy a nagylelkű elengedés gesztusává. És ez nem kegyetlenség, hanem éppen az a kedves kötelesség, amit még meg kell tennünk elhunyt szeretteinkkel. Gyakran tapasztalom, hogy az itt maradt hozzátartozó gyászban emészti magát, és nyugtalanul újra meg újra felteszi magának a kérdést, ezt vagy azt miért nem tette meg hozzátartozójával, mert az biztosan segített volna még életben tartani. Nos, amilyen mulasztással vádolja önmagát, most ugyanazt a mulasztást követi el azzal, hogy kedves hozzátartozóját nem engedi el. A halálát nem fogadja el, és a kapcsolatot nem tereli egy másik síkra. Azt tapasztalom, hogy aki magát okolja és sajnálja a veszteség miatt, az nehezebben tudja elengedni és feldolgozni a hiányt. Aki képes arra, hogy elengedje azt, aki meghalt, az sokféle formában kapja őt vissza. Erre is találónak érzem Jézus mondását: Ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz (János evangéliuma 12. fejezet, 24. vers).

Mindenszentek és halottak napja azonban nemcsak a temetők felé és halottjainkra irányítja a tekintetünket, hanem egymásra is. Aki megtapasztalja szerettei elvesztését, az jobban ragaszkodik meglévő szeretteihez. A halál sebe begyógyít más sebeket. Ha szeretteink körében van olyan hozzátartozónk, akivel nem felhőtlen a viszonyunk, a tudat, hogy a veszteség nagy fájdalommal jár, meggyógyíthatja ezt a kapcsolatot, vagy legalábbis egymás felé terelheti figyelmünket.

Ezen a ponton fel kell vetnem még a hit kérdését is. Mert bár a meghalás testi-lelki fájdalma ismeretlen számunkra, mégis a hit, mint minden másban, itt is segítségünkre van. Elsősorban a személyes hitre gondolok. Nem csupán az élet valamiféle folytatásába vetett hitre, hanem arra a hitre, amivel az ember, Jézus Krisztushoz, a szenvedő megváltóhoz tud fordulni önmaga sorsáért és akár még élő, akár már elhunyt szerettei sorsáért imádkozva. Ezek a napok, figyelmünket ráirányítják arra is, aki utat mutatott, és előttünk járt a halálban és a feltámadásban, és hazavár minket.

További hírek

Olvasnivaló

Programok

Jelenleg nincsenek programok!