Az idősebbek tudják, az ötvenes évek első, siváran berendezett állami tejboltja a hajdani Beloiannisz utca elején, talán a Centrum áruház sarkában lehetett. Persze akik igazi bociillatú nedűre, házi vajra, tejfölre áhítottak, azok a Vásárcsarnok úgynevezett fehér termébe jártak. Bár még a gyufásskatulyákon is hirdették, a tej élet, erő és egészség, emlékezetem szerint mi még csak a hatvanas évek elején ismerkedtünk meg az iskolatej-rendszerrel. A dobozos, szívókás kiszereléssel, amihez egy kifli is dukált.
Majd egy évtizeddel később Miskolcon, a tejcsárdákból kibújva egyszerre három tejivóval lettünk gazdagabbak. A Hunyadi utcai után nyílt meg a Bajcsy-Zsilinszky utcai, amely sosem volt képes versenyre kelni a szomszédos borozóval. Majd a hálózat zászlóshajója, a tapolcai, valósággal aratott az üdülési szezonban. Vakáció idején barátaimmal a strand nyitása előtt egy-egy pohár tejeskávé mellett úgy ücsörögtünk a napernyős teraszon, mintha a hawaii tengerparton múlatnánk az időt. Egy zöldhasú bankóval az élet császáraként rendeltük a friss péksüteményeket. Ez volt az az időszak, amikor tejcsárdákból, büfékből elegánsabban hangzó tejivók lettek. S ekkor már csupán a járdán sorakozó 25 literes, csatos kannák emlékeztettek a régi bolt jellegére.
Végül az új mechanizmus, a gebines rendszer, s a még idegenebbül hangzó profitorientált szemlélet csak megreformálta a teljes vendéglátóipart. Még harsogott a szlogen, az itt az erő, izom, én mindennap pasztőrözött tejet iszom, ám a büfék vezetői a szép elvekkel szakítva rákényszerültek a racionális gazdálkodásra. Hogy mennyire, lásd, a nyolcvanas évek elején megnyílt a Pátria tejbár. A csupa üveg portál mögött nívós berendezés, a magasított székeken ülő vendégekkel szemben csaknem egy tucat csinos hölgy leste a kívánságunkat. Sokáig, a bár nevéhez híven, zömében fehéráru, kakaó, tejeskávé s friss péksütemények kínálták magukat, de az irodában gyorsan kiszámolták, szintet kell lépni.
Varga László üzletvezető, aki csaknem egy évtizedig vezette ezt a bárt, először tejbegrízzel bővítette az étlapot. Nem jött be, de a tejberizs és az akkor még nem nagyon elterjedt gyümölcsturmixok vonzották a vendégeket. Különösen a speciális mogyorókrémes, amelynek az alapját a Capri cukrászdában keverték ki. László - mint született vendéglátós - máig is emlékszik a törzsvendégeire. Nem csoda, hiszen kezdetben meginterjúvolta őket, mit szeretnének látni az étlapon. Megkérdezte, mit ennének szívesen. Egy bizonyos idő után már fejből vágta, kinek mi a kedvence. A nagy bajszú Benedek Miklós, az Észak-Magyarország akkori szerkesztője, kultúrkritikusa igazi gourmand volt. Bár leért a lába a bárszékről, csak ezen szeretett ücsörögni. Még akkor is, amikor már az alkoholos italok kínálatával egy időben a főzőkonyhát is versenybe állították. A szerkesztő úr látni akarta, hogy rajta kívül még mennyien rendelik az általa proponált rántott sajtot, gombát, gombapaprikást.
Végül a tejbárnak indult üzlet csak azért is ételbárrá avanzsált. A kannás tehénnedű, a zacskós tej is már a múlté. A tejtermékek választéka mára a legkisebb szupermarketben is óriási. Reméljük, meg is marad. Bár mostanában az ársapkás változat a legmenőbb. Annyira, hogyha ez így marad, ismét barátkozhatunk a kimért kannással, s újra elővehetjük a minden jobb családban megvolt kandlit is…
