Ugrás a tartalomra

Jegyzet - Volt egyszer egy belvárosi nyomda

Szántó István
Utoljára módosítva
2021. április 17. szombat 13:12

Egy szovjet páncélos farol a Borsodi Nyomda Széchenyi utcai bejárata elé. Elrettentésül. A békés tüntetők körbeveszik, mit sem törődve a tankkal. Majd belátják, az üzem kapuja zárva, hiába dörömbölnek. A páncélos lövegtornyában álló katona észre se veszi, egy középkorú asszony mászik mögé. Letépi a csillagot az usankájáról. A következő pillanatban lecsapódik a torony fedele és a tank ágyúcsöve megemelkedik. Majd egy lövés dördül el. Szemünk előtt húz el a vanádiumlövedék, egyenesen a Széchenyi utca és a Szemere utca sarkán álló épület padlásterébe fúródik. A légnyomástól csaknem minden ablakunk megrepedezik. Pontosan 1956 novembere van, a nyomda stratégiai objektum, katonai parancsnokság alá rendelve.

Később, gyerekként gyakran bebámészkodom a hatalmas üvegportálokon. Igazi látványnyomda - rátapasztom az arcomat az üvegre – s figyelem az ide-oda rohangáló embereket. A mettőröket, a szedőket, a tördelőket, a súlyos ólomtálcával cipekedő segédeket. A könyvkötőket és a plakátkészítőket. A kuckójukból kiszaladgáló korrektorokat, Fekete Ferencnét, Spenik Istvánnét és Sándor Nándort, kezükben a telefirkált laptükörrel. Kíváncsiságommal nem vagyok egyedül. Dubéczi Zoltán érettségi után lesz a Gutenberg-galaxis rabja. Egy életre. Szerencsés. 

Hiszen a ma már leáldozóban lévő szakma legvirágzóbb évtizedeit élvezheti. A hajdani, a háború előtti zsidó tulajdonú nyomda viszonylag épségben vészeli át a világégés borzalmait. Bár, ha a gótikus vagy a fekete verzál, ólombetűk beszélnének a nyilas és a kommunista korszak kiáltványairól, egyfolytában pironkodnának. Hiába, a nyomdász azt csinálja, amit megrendelnek. Szerencsére nem kőbe, csak papírra nyomják, amit kérnek.

Zoltán idejében Szűcs Andor vezeti az üzemet. Mesterei, munkatársai Simkó Gyula, Kruj Géza, Szécsi László. Az üzembelső szinte muzeális, az elmúlt egy évszázad során nem sok változás történik ott. A mennyezetről lelógó egy szál vezetéken a bura nélküli égők csak pislákolnak. A dufartos, kéthajós épület bal oldalán az egy werkes rotációs gép zakatol. A sasszeműek kiszúrják, mikor pergeti az Észak-Magyarországot.

Ilyenkor éjszakánként hol Boda István, hol pedig Holdi János újságírók az éjszakai műszak ügyeletesei. Az ötvenhatos forradalom számkivetettjei. Jobbra a laptördelők Popovics Pál, Venkovics Misi és Földi Dezső. A sarokban a betűszekrény, óriási a választék. Gyártanak névjegyet, plakátot és könyvet, igazából a technológia nem sokban különbözik a lapkészítéstől. Minden a szedőknél kezdődik. A zongoraméretű, terjedelmes, írógépszerű, német szerkezet tetején egy nagy ólomtömb lóg, a vége egy üstben zubog. Itt még nincs szagelszívó, mindenkinek jut az ártalmas ólom gőzéből. A szedő előtt egy kottatartóban sorjáznak a mákosra javított kéziratok. Nagy a szabadság – a nyomdászok elitje akár maga is belejavíthat, ha az olvasószerkesztő átsiklott valamilyen orbitális hülyeségen. Ám ha kedvük van, meg is viccelhetik a korrektort. Van rá példa.

Zoltán a szedőgépnél és a tördelésnél is otthon van. Rekordidő alatt tanulja meg a visszafelé olvasást. Magam is megtapasztalom, hogy perfektek a tükörírásban. Természetes is, hiszen a címszedéskor a winkelbe – ez a kézi szedés alapszerszáma – szupergyorsasággal csiptetik be a címeket. Ha ügyeletes vagyok, és hosszú a cím, vagy nem fér be a szövegtükörbe, nekem kellene kurtítani. Ha az eszemre hallgatok, a fiúkra bízom, náluknál jobban ezt senki nem tudhatja.

A nyomda hátsó udvarán hatalmas papírhengerek sorakoznak a ponyva alatt. Itt, a belvárosi üzemben még nincsen raktár. Minek is, mindig annyi az alapanyag, ami éppen szükséges. Az Észak még hatlapos, kivéve hétfőn, amikor négy oldal sporttal egészül ki.

Sorsdöntő a következő esztendő. 1968 nyarán felszámolják a belvárosi nyomdát. Szakaszosan, tervezetten, forgatókönyv alapján átköltöznek az akkor épülő új üzembe, a Bajcsy Zsilinszky utcára. Az olajtól és nyomdafestéktől ragacsos öreg lapnyomó gépet a vashulladékgyűjtőbe szállítják. Kár. Ipartörténeti emlék.

Sokáig üres a hodály. A kirakaton át látjuk a kiürített üzemet, mégis beleskelődünk, hátha… Késő esténként megszokásból, beidegződésből még gyakran megállunk, becsengetünk a régi nyomda kapuja előtt. Hiába. Steiner bácsi nem csoszog ki többé, hogy stikában kiossza köztünk a friss, ropogós, nyomdafesték-illatos holnapi lapot…

További hírek

Olvasnivaló

Programok

-
Miskolc és környéke