Nagymamám nyolcvanon túli, klasszikus, falusi háziasszonyként hosszú évtizedek óta a világ legnagyobb természetességével éli le az életét a fenntarthatóság és a recycling jegyében. Egyetlen szemléletformáló, környezettudatosságra oktató programban sem kellett ehhez részt vennie, senki nem rágta a szájába az újrahasznosítás fontosságát, a szelektív hulladékgyűjtés miértjét vagy a komposztálás hogyanját. Megtanulta ő azt jól magától is, hiszen a család szűkös anyagi lehetőségei rákényszerítették. A pénzt, még ha van is, nem szórjuk arra, amire nem feltétlenül szükséges. Amivel lehet, azzal pedig takarékoskodunk, vallotta mindig.

A zero waste jegyében Mami a mai napig csúcsra járatja a recyclingot: a kezei között minden hulladék új életre kel. A legutolsó tejfölös doboznak, nejlonszatyornak vagy papírzacskónak is értéke van, hiszen újra lehet használni. Valamire csak jó lesz még. Meg egyébként is, az ínséges idők még eljöhetnek, amikor a legutolsó befőttes üvegnek vagy tejfölös doboznak is értéke lesz, mi pedig rá lehetünk szorulva.
Aztán az ínséges idők egyszercsak megérkeztek. Már nem csak settenkedtek vészjóslóan a kertek alatt, be is rúgták férfiasan az ajtót az utóbbi hónapokban az elszabadult energiaárak és elszálló infláció köpönyegét magukra öltve. Az egyre kevesebbnek tűnőt egyre okosabban kell beosztanunk, a reálértékéből napról napra veszítő fizetésünk rákényszerít, hogy tudatosabban vásároljunk. Amit tudunk, elengedünk, csak a legszükségesebbek kerülnek be a kosárba. A félig üres pénztárcánk mellett az üzletek félig teli polcai is arra kényszerítenek, hogy mindenből csak annyit vásároljunk, amennyire tényleg szükségünk van.

A black friday is mintha szimpla péntekké szürkült volna idén ősszel: a leértékelésekbe megfontoltabban vetettük bele magunkat, de az akciók is mérsékeltebbnek tűntek. A virtuális kosarakba inkább a mindennapi élet fogyóeszközei, élelmiszerek, kisebb háztartási eszközök kerültek, mint az aktuális fűtés- és villanyszámla mellett már-már luxusnak tűnő elektronikai eszközök. Ami nem feltétlenül kell a túléléshez, azt most elengedjük azért, hogy valahogy átvészeljük az előttünk álló hosszú, hideg, bizonytalansággal teli telet.

Az impulzusvásárlás oltárán nem áldozunk oly könnyedén, a plázák divatruhaüzleteiben nem emeljük le annyira gondtalanul a vállfákat. Az árcímkéket kétszer is megnézzük, mielőtt a pénztárhoz vinnénk egy-egy holmit, már ha egyáltalán odavisszük. Előkerülnek inkább a korábbi szezonok feledésbe merült, kicsit megkopott ruhadarabjai a gardróbszekrény eldugott, elfeledett hátsó traktusaiból. Ha a kéziféket nem is húzza be, de a fast fashion is lelassul.

A fogyasztói társadalom egy időre kénytelen újra nemet mondani a mértéktelen fogyasztásra. Ha átmenetileg is, de visszatérünk a gyökereinkhez: követjük nagyszüleink példáját, akik fillért fillér mellé rakva, tudatosan gazdálkodva az erőforrásaikkal, túlélték a legínségesebb időket is. Jobb ötletünk nincs, hát mi is ezt tesszük. Egyik napról a másikra élve vészeljük át a válságot. Közben pedig (újra)tanuljuk a mértékletességet.