Ugrás a tartalomra

Soraiból összeállt vers az újranyitó Miskolc

Bájer Máté
Utoljára módosítva
2021. május 05. szerda 11:25
Bájer Máté véleménycikke.
Fotó: Mocsári László

Az alvó város még mindig erősen él bennem. Olyan, mint egy klasszikus vers, amiből kimetszettek néhány sort. Mint egy modifikált, megcsonkított József Attila.

 

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Szoktatom szívemet a csendhez.
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Az úton senki, senki.

 

Most itt a nyitás. Mentőöv a gazdaságnak: aki nem süllyedt még el teljesen, az talán belekapaszkodhat. Nyitottak a szolgáltatók, kisboltok, teraszok, résnyire a kocsmabelsők, és mégsem érzem, hogy ugyanolyan lenne minden, mint akár csak fél évvel előtte. Poszttraumás stressz szindróma (PTSD)? Nem, nem vagyok háborúból hazatért katona, nem tartottak fogva, nem halt meg senkim, nem erőszakoltak meg. Valamilyen pszichózis mégis füstköddel burkol, amin alig jut át a fény – ezt érzem sokszor a boltokban, teraszokon.

Elmaradt a karnevál: nem harsogta senki, hogy vége, elmúlt a baj. Nem csókolta meg örömében a tengerész az ápolónőt, nem született belőle fotó, ami a szabadság jelképévé válhatott volna. Utcára merészkedtek ugyan az emberek, de a legtöbben még érzik, hogy a feszélyezetlen szabadság továbbra is vágy. Már varasodik a hiány, ugyanakkor sajog, lüktet. Mintha a legfontosabb szavak még hiányoznának a versből.



Milyen volt, nem tudom már,
De azt tudom, hogy a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e újra érzem őt.


Még mindig nem állt össze, nem nyerte vissza az értelmét a vers? Az élet?

Ma reggel lekéstem a buszomat, így másikkal kellett jönnöm munkába. A Villanyrendőrnél szálltam fel, onnan siettem a Városház tér felé. A nap sütött, ahogy sétáltam, áramlott bennem a D-vitamin. Sor állt az egyik üzletnél. Ahogy néztem, mit árulnak, majdnem belebotlottam egy pincérbe, aki a székeket rendezgette az étterem előtt. Emberek jöttek-mentek, elrobogott mellettem a villamos, és ekkor, ezen a reggelen éreztem úgy először, hogy tavasz van. Szimbolikus, rügyező tavasz. Hogy nem ért véget a világ. Mint ahogy jégre lép az ember, és teszteli, megbírja-e a súlyát, olyan óvatosan tér vissza az élet a sétálóutcára.



Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére.

Már nem hiányoznak sorok, szavak. Egybeállt egy-egy versszak, csak még egésszé kell komponálni a verset. Megtanulni újra összeilleszteni a darabokat.

További hírek

Olvasnivaló

Programok

-
Miskolc és környéke