Az már nem rajtuk múlik, hogy az általában évente megszervezett nagytakarítás ellenére olykor valóságos szigeteket alkot a patakban a szemét. Ha feltámad a nyugati szél, útnak indul és sodródik lefelé, mintha egy láthatatlan tutajos irányítaná a ronda hulladékot. Azt talán mondani se kellene, hogy mindez a kirándulók és a környéken élők „ajándéka”. Nem sokat törődnek vele, hogy milyen csúf így a patak, azzal pedig még kevesebbet, hogy a pisztráng különösen érzékeny jószág. Neki nem felel meg búvóhelyül mindaz, amit maguk után hátrahagynak. Elbújás helyett nyilván el is bujdosna a nemes hal, ha tehetné.
De hagyjuk magukra egy kicsit a derékban szűk, vízhatlan csizmát hordó társaságot és elevenítsük föl, hogy néhány nap eltéréssel a szárazon is lezajlott egy hasonló akció. Akkor a Palotaszálló teraszait tisztogatta egy lelkes kis csapat. Szintén társadalmi munkában. Ott láttuk a Miskolci Városszépítő Egyesület, a Vasasztal Társaság és még számos más civil szervezet tagjait gereblyével, lapáttal, seprővel. Õk is zsákokba gyűjtötték a múlt őszön lehullott leveleket, és mindazt, amit az avarba temettek az erre járók.A Palota alatti teraszon szorgoskodó – már nem is fiatal – társadalmi munkástól hallottam: „Az egyik rombol, a másik épít. Így volt ez mindig és valószínűleg így is marad az idők végezetéig.” Aztán nyögve vállára billentett egy szeméttel teli zsákot, és több elszántsággal, mint erővel nekivágott a felfelé vezető lépcsőnek.
bekes