A sárospataki fotószakkörből indult, az Észak-Magyarország talán legeldugottabb településén is járt és ismert, a mindig is a pillanatokat megörökíteni próbáló emberről Gyarmati Béla egykori kolléga, újságíró, színigazgató gondolatait hallhatta a megnyitóra érkező. 
Ebben hallhattuk, hogy honnan indult, milyen utat járt be eddig Laczó József. A díjak -köztük nemzetközi elismerések is-, a több mint 40 önálló kiállítás és megannyi napi- hetilapban megjelent publikáció a Borsodi Bányásztól a Lobogón, a Nők Lapján át az Észak-Magyarország című napilapig megannyi lehetőséget biztosított a kamerával bánó Jóskának, hogy ma már mondhatjuk: ő fotóművész. Az Európa Házban csak néhány tucat fekete-fehér (mert azért még mindig az az igazi) és tizenegynéhány színes felvétel látható. De mint az a kiállítás ajánlótól elhangzott: szerencsére már biztos helyen tudhatjuk -a Herman Ottó Múzeum archívumában-, a szerencsére még nagyon jó egészségnek örvendő Laczó József több ezerre tehető negatív és papírkép hagyatékát. Nehéz feladatra vállalkozna az, aki az életmű még töredékéneknek sem számító felvételek előtt arra kérné Laczó Józsefet, hogy mesélje a képek történetéről... Hosszú órákig tartana akkor a sajátos tárlatvezetés. Mert minden egyes képhez van valamilyen történet, no meg annak utóélet. Nem elég csak ½kattintani½, tudni kell, hogy mit érdemes rögzíteni, aztán régen jött a rengeteg időt igénylő laborálás, aztán pedig az alkudozás a szerkesztőkkel, hogy milyen kivágásban és milyen nagyságban kerüljön aztán az olvasó elé az objektíven keresztül rögzített történés.
Egy ilyen kiállítás megnyitó aztán alkalmat ad arra, hogy ezeket a történeteket, akkor talán még bosszúságnak számító eseteket is a kollégákkal és másokkal megoszthatja az ünnepelt. Mert egy ilyen sokadik bemutatkozás ünnep az alkotó számára is.
Gyarmati Béla megynyitó gondolatai:
Kedves Vendégeink!
Hölgyeim és Uraim!
Bárhol jár az ember a világban turisták színes csapataival, seregeivel találkozik, melyeknek mindkét nem béli tagjai föl vannak fegyverezve, s lőnek. Főleg különböző objektumokra, de emberekre is – gyakran egymásra. Kitalálhatták, hogy nem éles fegyverekkel, hanem „élesre állítható” fotografáló masinákkal. Ami az élességet illeti, ezzel utóbb már nem sok gondjuk akad, miként a fényre sem kell figyelniük – a gép mindent elvégez, minél drágább, annál jobban. Aki megengedheti magának, akár „sorozatvetőt” is vásárolhat, aztán Japánban, Amerikában, vagy valahol Európában majd kiválaszthatók, a legérdekesebb mozdulatot megörökítő képkockák. Akinek nincs türelme megvárni, míg hazaérkezik, az akár perceken belül küldheti a napi trófeákat, családjának, barátainak – a legközelebbi Internet-galériából.
Mi az, ami nekem ebben nem tetszik? Az ugyebár semmiképpen nem kárhoztatható, ha például hazánk településeinek műemlékeit, néprajzi értékeit satöbbi fotózzák vendégeink, vagy honfitársaink. Az hangol le, ha a szemük helyett az objektívre bízzák, a látványt. Magyarán: nincs megélt élmény, hiányzik az a fajta érzelmi fellobbanás, ami megtorpanásra, csodálkozásra, együttérzésre vagy ámulatra, elképedésre késztet bennünket – mielőtt a fényképezőgépért nyúlunk.
Minél csodálatosabb a technika, annál inkább visszaélünk vele. Mikor az 1840-es években az első dagerrotípiák készültek, a mesterek tudták, mikor a nagy gonddal előkészített lemezeket a gépbe helyezték, hogy jó negyedóra az expozíciós idő. Így hát sok mindennel kellett számolniuk, a témaválasztástól kezdve a fotográfia elkészültéig.
Laczó József mostani tárlatán – mely a hazai és a külföldi kiállítások számát tekintve, a harmincvalahányadik alkalom a megmutatkozásra – szóval ezen a mustrán 55 darab fekete-fehér és 21 színes fényképet láthatunk. S mindahánynak története van; mindegyik téma megérintette, fogva tartotta, sőt kényszeríttette az alkotót, hogy álljon meg, hogy ragadja meg a pillanatot. Igen, a pillanatot, mert fotóriporterről van, akinek frissen gyorsan kell reagálni az élményre; a – többségében – soha vissza nem térő alkalmakra, vagy ahogyan ma emlegetik: kihívásokra.
Hogyan indul a fotóriporter munkába? Egy zsurnaliszta ezt körülbelül így írná le „A fotós megvizsgálja apparátusának darabjait, vállára veszi, nyakába akasztja a 3-4 gépet – hű társait a munkában”… és így tovább. Most gyorsan álljunk meg, mert – ami a „hű társakat” illeti – bizony sántít a dolog. Merthogy nem egészen azt tudják és akarják a gépek, amit az ember elképzel, s már lát is lelki szemeivel. A gép ugyan befogja, rögzíti a valóságnak egy darabját, de nem erről van szó; mondhatnám, a gép csak cifra szolga. A fotós szeme, szemlélete dönt: ahogyan látja (hangsúlyozza, árnyalja, leszűkíti, kitágítja, elmossa) azt az életszeletet, mely kimetszve a világból, valaminek a teljességét súghatja, sugározhatja. Mert a gépeken a sokféle gombon miegymáson kívül nincs olyan szerkezet, amit megnyomva atmoszférát, vagy miliőt kapunk. A légkört, a környezetet, a gépet kezelő embernek kell megteremtenie, mégpedig úgy, hogy a látvány mindenféle gondolattársításra ösztönözze a szemlélőt. Mert a képek mindig másoknak készülnek. És akár egymást követő nemzedékek számára is ismeretet, élményt képesek nyújtani.
Megadatott nekem, hogy néhányszor együtt maradhattam Laczó József itt látható képeivel. Többségük visszanézett rám. Évtizedek távlatából – ha úgy tetszik – egy régi tavaszból, nyárból, őszből, télből szólítottak meg. Szinte újra élhettem a gyermekkor napjait. Nagyanyám ugyanúgy melengette a tenyerében az éppen felszáradt pihés kiscsirkét, mint ahogyan Lacízó József képén látom. Visszavágyódást éreztem a víztükrén lapos köveket ugráltató fiúk láttán is, noha én nem voltam valami ügyes „kacsázó” – ahogyan ezt a játékot nevezték felénk. És a libák, meg a mellettük olvasó pásztorlányka látványa, mi mindent képes felidézni. Na és a fotó ikerpárja! Kell-e magyarázni. Életek-párhuzamok – Laczó József képein – és olyan ellentétek, mint amilyen az ipartelep, árnyékában meghúzódó falucska. Vagy az irdatlan súlyokat emelni képes daru szomszédságában, a kézikocsival kínlódó emberek. Megyek a matyó lakodalomba, követve a kettős tányérsort, s máris ott vagyok a népviseletbe öltözött lányok, menyecskék között (Több, mint tíz országban nyert díjat ez a kép. Az én eszmei díjazottam a birkától kísért, megrakott „tehénszekér”; a gazdával, gazdasszonnyal s tán az unokával. Szatmárban – ahol „tehent” mondanak tehén helyett – sok ilyen fogatot láttam: kicsit reccsent, nyögött a járom, mikor az igavonó barmok belefeszültek, s kisvártatva nyikorogni kezdtek a szekérkerekek.
„Elképesztő, hihetetlen, döbbenetes, megrázó, vagy éppen vicces” – írja egy kollégám valamely sajtófotó gyűjteményről. Nos, ezek a minősítő jelzők ráhúzhatók lennének Laczó József képeire is. Vagy tán nem döbbenetes látvány az égő házát sirató asszony, akinek jajszava az eget ostromolja. S persze minden montázs nagyon vicces. (Mennyi, ötlet, s technikai bravúr kellett ahhoz, hogy szántófölddé varázsolódjék a miskolci főutca). Egy fotóriporternek – különösen, ha vidéki lapoknál akar megélni – mindenre fogékonynak kell lennie; bányára, kohászatra, színházra, képzőművészetre, sportra, folklórra, természeti jelenségekre: rügyfakadásra, téli folyókra, jégtörő hajókra és sorolhatnám tovább. Kérem, nézzék meg a szemben lévő falon, hogy miként élnek ezek a képek újságoldalakon. Laczó Józsefet a bányász újsághoz, meg az Észak-Magyarországhoz kötötte kenyérkereső pályája, de még tucatnyi lapnak dolgozott.
Jó tíz éven át, 1969-től 79-80-ig közelről figyelhettem munkásságát. Egy esztendőn át azonos szerkesztőségben az Észak-Magyarországnál dolgozhattam a fotóriporterrel. Szemlélődő, elmélkedő, elmélyedő embernek tartom, aki lírai alkat; szakmájának nemcsak dokumentátora, hanem poétája is. A sárospataki fotószakkörben, már kisdiákként sok mindent lehetett tanulnia, nyitogatták szemét a kazincbarcikai diákévek alatt, s persze a fővárosban jól felvértezték a szakma mesterei. De vannak dolgok, amiket nem lehet megtanulni – szakmák, foglalkozások, amiket nem lehet születési adottság nélkül magas színvonalon művelni.
Mindezt igazolják a képek, a hazai és nemzetközi sikerek. Hogy az utóbbiak közül csak a legrangosabbakat említsem, 1975-ben a testvérvárosok fotóriportereinek pályázatán, ahol 1500 fotóval! Lipcse, Kijev, Krakkó, Plovdív, Bukarest, Santiago, Havanna és Miskolc vett részt – a Lipcsei Városi Tanács külön-díját kapta Laczó József. Az „Európa 77” elnevezésű III. Fotografikai Biennálén pedig fődíjas lett a miskolci fotóriporter. A most kiállított képek csak kis töredékét képezik annak a több ezer fotónak, mely Laczó József 40 esztendős aktív pályafutásának produktuma. Megnyugtató érzés tudni, hogy az életmű immár a Herman Ottó Múzeum birtokában – védett érték, közkincs.
De az is jó érzés, hogy a kiállító még ereje teljében dolgozhat, alkothat.
Kérem, tekintsék meg a kiállítást, amit jó szívvel, örömmel ajánlhatok mind az alkotó, mind a tárlat rendezői nevében.
Ebben hallhattuk, hogy honnan indult, milyen utat járt be eddig Laczó József. A díjak -köztük nemzetközi elismerések is-, a több mint 40 önálló kiállítás és megannyi napi- hetilapban megjelent publikáció a Borsodi Bányásztól a Lobogón, a Nők Lapján át az Észak-Magyarország című napilapig megannyi lehetőséget biztosított a kamerával bánó Jóskának, hogy ma már mondhatjuk: ő fotóművész. Az Európa Házban csak néhány tucat fekete-fehér (mert azért még mindig az az igazi) és tizenegynéhány színes felvétel látható. De mint az a kiállítás ajánlótól elhangzott: szerencsére már biztos helyen tudhatjuk -a Herman Ottó Múzeum archívumában-, a szerencsére még nagyon jó egészségnek örvendő Laczó József több ezerre tehető negatív és papírkép hagyatékát. Nehéz feladatra vállalkozna az, aki az életmű még töredékéneknek sem számító felvételek előtt arra kérné Laczó Józsefet, hogy mesélje a képek történetéről... Hosszú órákig tartana akkor a sajátos tárlatvezetés. Mert minden egyes képhez van valamilyen történet, no meg annak utóélet. Nem elég csak ½kattintani½, tudni kell, hogy mit érdemes rögzíteni, aztán régen jött a rengeteg időt igénylő laborálás, aztán pedig az alkudozás a szerkesztőkkel, hogy milyen kivágásban és milyen nagyságban kerüljön aztán az olvasó elé az objektíven keresztül rögzített történés. Egy ilyen kiállítás megnyitó aztán alkalmat ad arra, hogy ezeket a történeteket, akkor talán még bosszúságnak számító eseteket is a kollégákkal és másokkal megoszthatja az ünnepelt. Mert egy ilyen sokadik bemutatkozás ünnep az alkotó számára is. Gyarmati Béla megynyitó gondolatai:
Kedves Vendégeink!
Hölgyeim és Uraim!
Bárhol jár az ember a világban turisták színes csapataival, seregeivel találkozik, melyeknek mindkét nem béli tagjai föl vannak fegyverezve, s lőnek. Főleg különböző objektumokra, de emberekre is – gyakran egymásra. Kitalálhatták, hogy nem éles fegyverekkel, hanem „élesre állítható” fotografáló masinákkal. Ami az élességet illeti, ezzel utóbb már nem sok gondjuk akad, miként a fényre sem kell figyelniük – a gép mindent elvégez, minél drágább, annál jobban. Aki megengedheti magának, akár „sorozatvetőt” is vásárolhat, aztán Japánban, Amerikában, vagy valahol Európában majd kiválaszthatók, a legérdekesebb mozdulatot megörökítő képkockák. Akinek nincs türelme megvárni, míg hazaérkezik, az akár perceken belül küldheti a napi trófeákat, családjának, barátainak – a legközelebbi Internet-galériából.
Mi az, ami nekem ebben nem tetszik? Az ugyebár semmiképpen nem kárhoztatható, ha például hazánk településeinek műemlékeit, néprajzi értékeit satöbbi fotózzák vendégeink, vagy honfitársaink. Az hangol le, ha a szemük helyett az objektívre bízzák, a látványt. Magyarán: nincs megélt élmény, hiányzik az a fajta érzelmi fellobbanás, ami megtorpanásra, csodálkozásra, együttérzésre vagy ámulatra, elképedésre késztet bennünket – mielőtt a fényképezőgépért nyúlunk.
Minél csodálatosabb a technika, annál inkább visszaélünk vele. Mikor az 1840-es években az első dagerrotípiák készültek, a mesterek tudták, mikor a nagy gonddal előkészített lemezeket a gépbe helyezték, hogy jó negyedóra az expozíciós idő. Így hát sok mindennel kellett számolniuk, a témaválasztástól kezdve a fotográfia elkészültéig.
Laczó József mostani tárlatán – mely a hazai és a külföldi kiállítások számát tekintve, a harmincvalahányadik alkalom a megmutatkozásra – szóval ezen a mustrán 55 darab fekete-fehér és 21 színes fényképet láthatunk. S mindahánynak története van; mindegyik téma megérintette, fogva tartotta, sőt kényszeríttette az alkotót, hogy álljon meg, hogy ragadja meg a pillanatot. Igen, a pillanatot, mert fotóriporterről van, akinek frissen gyorsan kell reagálni az élményre; a – többségében – soha vissza nem térő alkalmakra, vagy ahogyan ma emlegetik: kihívásokra.
Hogyan indul a fotóriporter munkába? Egy zsurnaliszta ezt körülbelül így írná le „A fotós megvizsgálja apparátusának darabjait, vállára veszi, nyakába akasztja a 3-4 gépet – hű társait a munkában”… és így tovább. Most gyorsan álljunk meg, mert – ami a „hű társakat” illeti – bizony sántít a dolog. Merthogy nem egészen azt tudják és akarják a gépek, amit az ember elképzel, s már lát is lelki szemeivel. A gép ugyan befogja, rögzíti a valóságnak egy darabját, de nem erről van szó; mondhatnám, a gép csak cifra szolga. A fotós szeme, szemlélete dönt: ahogyan látja (hangsúlyozza, árnyalja, leszűkíti, kitágítja, elmossa) azt az életszeletet, mely kimetszve a világból, valaminek a teljességét súghatja, sugározhatja. Mert a gépeken a sokféle gombon miegymáson kívül nincs olyan szerkezet, amit megnyomva atmoszférát, vagy miliőt kapunk. A légkört, a környezetet, a gépet kezelő embernek kell megteremtenie, mégpedig úgy, hogy a látvány mindenféle gondolattársításra ösztönözze a szemlélőt. Mert a képek mindig másoknak készülnek. És akár egymást követő nemzedékek számára is ismeretet, élményt képesek nyújtani.
Megadatott nekem, hogy néhányszor együtt maradhattam Laczó József itt látható képeivel. Többségük visszanézett rám. Évtizedek távlatából – ha úgy tetszik – egy régi tavaszból, nyárból, őszből, télből szólítottak meg. Szinte újra élhettem a gyermekkor napjait. Nagyanyám ugyanúgy melengette a tenyerében az éppen felszáradt pihés kiscsirkét, mint ahogyan Lacízó József képén látom. Visszavágyódást éreztem a víztükrén lapos köveket ugráltató fiúk láttán is, noha én nem voltam valami ügyes „kacsázó” – ahogyan ezt a játékot nevezték felénk. És a libák, meg a mellettük olvasó pásztorlányka látványa, mi mindent képes felidézni. Na és a fotó ikerpárja! Kell-e magyarázni. Életek-párhuzamok – Laczó József képein – és olyan ellentétek, mint amilyen az ipartelep, árnyékában meghúzódó falucska. Vagy az irdatlan súlyokat emelni képes daru szomszédságában, a kézikocsival kínlódó emberek. Megyek a matyó lakodalomba, követve a kettős tányérsort, s máris ott vagyok a népviseletbe öltözött lányok, menyecskék között (Több, mint tíz országban nyert díjat ez a kép. Az én eszmei díjazottam a birkától kísért, megrakott „tehénszekér”; a gazdával, gazdasszonnyal s tán az unokával. Szatmárban – ahol „tehent” mondanak tehén helyett – sok ilyen fogatot láttam: kicsit reccsent, nyögött a járom, mikor az igavonó barmok belefeszültek, s kisvártatva nyikorogni kezdtek a szekérkerekek.
„Elképesztő, hihetetlen, döbbenetes, megrázó, vagy éppen vicces” – írja egy kollégám valamely sajtófotó gyűjteményről. Nos, ezek a minősítő jelzők ráhúzhatók lennének Laczó József képeire is. Vagy tán nem döbbenetes látvány az égő házát sirató asszony, akinek jajszava az eget ostromolja. S persze minden montázs nagyon vicces. (Mennyi, ötlet, s technikai bravúr kellett ahhoz, hogy szántófölddé varázsolódjék a miskolci főutca). Egy fotóriporternek – különösen, ha vidéki lapoknál akar megélni – mindenre fogékonynak kell lennie; bányára, kohászatra, színházra, képzőművészetre, sportra, folklórra, természeti jelenségekre: rügyfakadásra, téli folyókra, jégtörő hajókra és sorolhatnám tovább. Kérem, nézzék meg a szemben lévő falon, hogy miként élnek ezek a képek újságoldalakon. Laczó Józsefet a bányász újsághoz, meg az Észak-Magyarországhoz kötötte kenyérkereső pályája, de még tucatnyi lapnak dolgozott.
Jó tíz éven át, 1969-től 79-80-ig közelről figyelhettem munkásságát. Egy esztendőn át azonos szerkesztőségben az Észak-Magyarországnál dolgozhattam a fotóriporterrel. Szemlélődő, elmélkedő, elmélyedő embernek tartom, aki lírai alkat; szakmájának nemcsak dokumentátora, hanem poétája is. A sárospataki fotószakkörben, már kisdiákként sok mindent lehetett tanulnia, nyitogatták szemét a kazincbarcikai diákévek alatt, s persze a fővárosban jól felvértezték a szakma mesterei. De vannak dolgok, amiket nem lehet megtanulni – szakmák, foglalkozások, amiket nem lehet születési adottság nélkül magas színvonalon művelni.
Mindezt igazolják a képek, a hazai és nemzetközi sikerek. Hogy az utóbbiak közül csak a legrangosabbakat említsem, 1975-ben a testvérvárosok fotóriportereinek pályázatán, ahol 1500 fotóval! Lipcse, Kijev, Krakkó, Plovdív, Bukarest, Santiago, Havanna és Miskolc vett részt – a Lipcsei Városi Tanács külön-díját kapta Laczó József. Az „Európa 77” elnevezésű III. Fotografikai Biennálén pedig fődíjas lett a miskolci fotóriporter. A most kiállított képek csak kis töredékét képezik annak a több ezer fotónak, mely Laczó József 40 esztendős aktív pályafutásának produktuma. Megnyugtató érzés tudni, hogy az életmű immár a Herman Ottó Múzeum birtokában – védett érték, közkincs.
De az is jó érzés, hogy a kiállító még ereje teljében dolgozhat, alkothat.
Kérem, tekintsék meg a kiállítást, amit jó szívvel, örömmel ajánlhatok mind az alkotó, mind a tárlat rendezői nevében.