A nyolcvanadik évében járó sportorvos napjainkban is praktizál, hetente két alkalommal fogadja a különböző sportágak képviselőit.
– Milyen üzenetet hordoznak az ön számára ezek a kitüntetések?
– Tanulságképpen azt szűrtem le, hogy az elmúlt évtizedek során valamit letettem az asztalra. És ezt mások is észrevették. Természetesen senki sem a díjakért végzi a dolgát, mégis jóleső érzés visszapillantani a megtett útra.
– Elárulná, hogyan lett orvos? Családi indíttatásból, vagy más út vezette hivatásához?
– Semmiféle otthoni motívum nem vezérelt. Egyszerű paraszti család hetedik gyermekeként láttam meg a napvilágot, a testvérek közül egyedül én szereztem diplomát. Szerencsés csillagzat alatt születtem, mert akkoriban a szegény, de tehetséges gyerekek támogatást élveztek. Papi, majd katonai iskolákba jártam, érettségi után katonai pályára készültem, de a háború keresztülhúzta elképzeléseimet. Az egyik iskolatársam vetette fel ezt a lehetőséget, és mivel a felvételin helytálltam, felvettek. Egyszer ugyan ki akartak zárni, mert a szüleim rajta voltak a kuláklistán. Lementek Penészlekre ellenőrizni, a szülőfalum párttitkára azonban karakán ember lévén, kiállt mellettem. Egy év múltán viszonozhattam a szívességét – kenyeret kért, és ebédet kapott. Akkor ilyen világot éltünk.
– Hosszú évtizedeken keresztül a Martintelepen dolgozott körzeti orvosként. Hogyan gondol vissza az ott töltött huszonhárom esztendőre?
– A Martintelepen az első perctől kezdve azt éreztem, hogy egy családba kerültem. Jól szituált polgárok éltek ott, és én már akkor is háziorvosként praktizáltam. Szakmailag nem a ma divatos „küldözgetést” tekintettem elsődlegesnek, amit lehetett, azt igyekeztem ott, helyben elvégezni. Tüdőt, illetve hasat csapoltam, működésem szélesebb skálán mozgott, mint általában szokásos.
– Ha azt mondom önnek, hogy Bánkút, akkor mi ugrik be emlékezetében?
– Az első sportorvosi beavatkozás. 1954-ben részt vettem egy síversenyen, és történt egy súlyos sérülés. Nem volt ügyeletes orvos, így engem kértek meg, elláttam a sportolót. Utána évtizeden keresztül hívtak és ragaszkodtak hozzám a különböző viadalok szervezői. Ott szereztem az első tapasztalatokat a sportorvoslást illetően.
– Hogyan került véglegesen a sport világába?
– A Martintelep és az MVSC pálya közelsége miatt. A klub 17 szakosztállyal működött, és több sportág igényelt állandó sportorvosi felügyeletet. Viszlai József vitt az egyesülethez, ő kért meg, hogy patronáljam a zöld-fehér klub versenyzőit.
– Gyanítom, innen már csak egy ugrás volt a főállású sport főorvosi státusz.
– Dr. Petró Sándor hívott magához 1963-ban, majd 1978-ban kaptam meg a kinevezést, akkor lettem a megyei intézet vezetője. Részt vettem az alap- és középfokú edzőképzésben, a kurzusokon előadásokat tartottam és vizsgáztattam. Összeszámolni képtelenség, de sportorvosként több ezer alkalommal ültem a kispadon, illetve a zsűriben. Sok neves sportolóval kerültem kapcsolatba: Gedó György, Biros Péter, Repka Attila, Monspart Sarolta, és a sor folytatható. Sportfőorvosi megbízatásom 2008 áprilisában szűnt meg, utódom dr. Szabó Csaba lett. Korábban évekig dolgozott nálam, mondhatom, kitűnő kezekbe került a megyei sportorvoslás.
– Megkerülhetetlen a téma: a sportorvoslás elvette a hétvégeket a családi élettől. Hogyan tolerálták ezt az otthoniak?
– Ebben a kérdésben is szerencsés embernek mondhatom magamat. Feleségemet a teniszpályán ismertem meg, sportos alkatú és beállítottságú, így ő egészen más szemekkel, érdeklődéssel tekintett a sportéletre, nem volt ellenszenves számára ez az életmód.
– Ön alighanem világcsúcstartó, éppen ezért árulja el: miért csinálja még mindig?
– A sporttól nem tudok, de nem is akarok elszakadni! Ez az életet jelenti a számomra! Heti két alkalommal most is rendelek a megyei sportorvosi intézetben, ha pedig szükséges, akkor a versenyeken ügyeletet vállalok. Hiányérzetem lenne a sport nélkül!
Doros László
– Milyen üzenetet hordoznak az ön számára ezek a kitüntetések?
– Tanulságképpen azt szűrtem le, hogy az elmúlt évtizedek során valamit letettem az asztalra. És ezt mások is észrevették. Természetesen senki sem a díjakért végzi a dolgát, mégis jóleső érzés visszapillantani a megtett útra.
– Elárulná, hogyan lett orvos? Családi indíttatásból, vagy más út vezette hivatásához?
– Semmiféle otthoni motívum nem vezérelt. Egyszerű paraszti család hetedik gyermekeként láttam meg a napvilágot, a testvérek közül egyedül én szereztem diplomát. Szerencsés csillagzat alatt születtem, mert akkoriban a szegény, de tehetséges gyerekek támogatást élveztek. Papi, majd katonai iskolákba jártam, érettségi után katonai pályára készültem, de a háború keresztülhúzta elképzeléseimet. Az egyik iskolatársam vetette fel ezt a lehetőséget, és mivel a felvételin helytálltam, felvettek. Egyszer ugyan ki akartak zárni, mert a szüleim rajta voltak a kuláklistán. Lementek Penészlekre ellenőrizni, a szülőfalum párttitkára azonban karakán ember lévén, kiállt mellettem. Egy év múltán viszonozhattam a szívességét – kenyeret kért, és ebédet kapott. Akkor ilyen világot éltünk.
– Hosszú évtizedeken keresztül a Martintelepen dolgozott körzeti orvosként. Hogyan gondol vissza az ott töltött huszonhárom esztendőre?
– A Martintelepen az első perctől kezdve azt éreztem, hogy egy családba kerültem. Jól szituált polgárok éltek ott, és én már akkor is háziorvosként praktizáltam. Szakmailag nem a ma divatos „küldözgetést” tekintettem elsődlegesnek, amit lehetett, azt igyekeztem ott, helyben elvégezni. Tüdőt, illetve hasat csapoltam, működésem szélesebb skálán mozgott, mint általában szokásos.
– Ha azt mondom önnek, hogy Bánkút, akkor mi ugrik be emlékezetében?
– Az első sportorvosi beavatkozás. 1954-ben részt vettem egy síversenyen, és történt egy súlyos sérülés. Nem volt ügyeletes orvos, így engem kértek meg, elláttam a sportolót. Utána évtizeden keresztül hívtak és ragaszkodtak hozzám a különböző viadalok szervezői. Ott szereztem az első tapasztalatokat a sportorvoslást illetően.
– Hogyan került véglegesen a sport világába?
– A Martintelep és az MVSC pálya közelsége miatt. A klub 17 szakosztállyal működött, és több sportág igényelt állandó sportorvosi felügyeletet. Viszlai József vitt az egyesülethez, ő kért meg, hogy patronáljam a zöld-fehér klub versenyzőit.
– Gyanítom, innen már csak egy ugrás volt a főállású sport főorvosi státusz.
– Dr. Petró Sándor hívott magához 1963-ban, majd 1978-ban kaptam meg a kinevezést, akkor lettem a megyei intézet vezetője. Részt vettem az alap- és középfokú edzőképzésben, a kurzusokon előadásokat tartottam és vizsgáztattam. Összeszámolni képtelenség, de sportorvosként több ezer alkalommal ültem a kispadon, illetve a zsűriben. Sok neves sportolóval kerültem kapcsolatba: Gedó György, Biros Péter, Repka Attila, Monspart Sarolta, és a sor folytatható. Sportfőorvosi megbízatásom 2008 áprilisában szűnt meg, utódom dr. Szabó Csaba lett. Korábban évekig dolgozott nálam, mondhatom, kitűnő kezekbe került a megyei sportorvoslás.
– Megkerülhetetlen a téma: a sportorvoslás elvette a hétvégeket a családi élettől. Hogyan tolerálták ezt az otthoniak?
– Ebben a kérdésben is szerencsés embernek mondhatom magamat. Feleségemet a teniszpályán ismertem meg, sportos alkatú és beállítottságú, így ő egészen más szemekkel, érdeklődéssel tekintett a sportéletre, nem volt ellenszenves számára ez az életmód.
– Ön alighanem világcsúcstartó, éppen ezért árulja el: miért csinálja még mindig?
– A sporttól nem tudok, de nem is akarok elszakadni! Ez az életet jelenti a számomra! Heti két alkalommal most is rendelek a megyei sportorvosi intézetben, ha pedig szükséges, akkor a versenyeken ügyeletet vállalok. Hiányérzetem lenne a sport nélkül!
Doros László