Az ismert fotóművész 1937-ben tett fényképész vizsgát, 1950–56 között a Miskolci Fényképész Szövetkezetnél dolgozott, az első években mint egyedüli gyermekfényképész. Az Észak-Magyarországnál 1957–82 között volt fotóriporter.
Nekrológ - Újra fekete-fehérben...
Éppen „háborúzott” egymás ellen Észak és Dél, amikor 40 esztendeje megismerkedtem Szabados György fotóriporterrel, aki az Észak-Magyarországnál teljesített szolgálatot. Jómagam akkor hivatalosan a legyőzendő ellenfélnek számító Déli Hírlapnál voltam olvasószerkesztő. E hadiállapot azonban mit sem zavarta Gyurit ( a jelentős korkülönbség ellenére szó sem lehetett arról, hogy bácsizzam) abban, hogy a közkatonák normális kapcsolatot alakítsanak ki egymással. Emberségével ledöntötte a lapok között levő falakat, segített ebben az is, hogy szobája a mi emeletszintünkön volt, no és a kölcsönös, mérhetetlen ultiszenvedély. Egy évtizeddel később átigazoltam az Északhoz, és a gyakorlatban is megtapasztalhattam, hogy milyen kolléga és ember Gyuri.
Egykori fegyvertársaink közül most jó néhányat telefonon megkerestem, és arról faggattam őket: mi jut az eszetekbe Gyuriról? Kivétel nélkül valamennyien két jellemző tulajdonságát említették. Azt, hogy nyíltszívű, közvetlen, igaz ember, aki pártfogolta a fiatalokat, és a ragyogó humorát se felejtette el senki. Mindennek meglátta a fonákját. A sors pedig nem kényeztette el. Munkaszolgálatosként megjárta a Don-kanyar poklát, de Gyuri szerencsére visszajött onnan. (Hat év hadifogság után.) Kiküldték őket a Donnál őrségbe, de fegyvert nem kaptak, ő így illusztrálta ezt az abszurditást: „Állj vagy eláslak!” Hazatérése után eredeti szakmájában helyezkedett el a Miskolci Fényképész Szövetkezetnél, ahol kiváló gyerekfotókat csinált. Ehhez kellett a legtöbb türelem. Kivárni a legmegfelelőbb pillanatot, lekötni a kicsinyek figyelmét egy kulcscsomóval vagy egy cukorkával. Az Észak kötelékébe 1957-ben került, és itt is maradt hűségesen, 1982-es nyugdíjba vonulásáig. Kellemes kollégaként soha nem gurult be, nem kiabált, nem hozták ki a sodrából. Szerették a riportalanyai is. Ahová mentünk – tanácsokhoz, hivatalokba, üzemekbe, téeszekbe –, mindenütt ismerték, és rajta keresztül minket, újságírókat is elfogadtak. Imádta a faluriportokat és a mezőgazdasági témákat, a betakarítást, az aratást, a szüretet.
A lét fricskája, hogy egy ilyen végtelenül színes egyéniség kénytelen volt fekete-fehérben megálmodni képeit. Akkortájt ugyanis még minden fotóriporter maga laborált, keverte a vegyszert, hívta elő a negatívot és szárította. Igazi újságfotósként meglátta a témát. Nem ismert lehetetetlent. Sokkal jobb fotós volt, mint ahogy megbecsülték, de soha nem panaszkodott. Hatvan év felett is felmászott a Gömöri pályaudvarnál egy vasúti traverzre, mert onnan fotózhatott a legjobb szögből. Amikor az egykori hatalmasságokat eltakarta az emelvényen a virághalmaz, nem volt szívbajos, és leszedte a cserepeket a jó kép érdekében, azután rendben visszapakolta. Sajószentpéter: lépésben haladt Hruscsov konvoja, és a sorfalban bámészkodó idős néni kezéből kihullott az összecsukható esernyője. A leggyorsabban a szovjet pártfőtitkár reagált, felvette a leejtett tárgyat, és visszaadta azt. Gyuri természetesen nem hagyta ki ezt a szenzációt. Leadta a fotót, ami itthon csak neki volt meg, de nem hozták le másnap az Északban, holott a francia újságok a címoldalon tálalták. Hát röviden ennyit szakmai szemfülességéről.
Kilencven év felett is ügyelt arra, hogy ne legyen terhére senkinek. Nem magányosan távozott el közülünk Gyuri, mert Gábor fia szinte végig mellette volt. Imádott unokái – Eszter és Máté – külföldön élnek, ezért ritkán találkoztak, de a mobiltelefon folyamatosan összekötötte őket.
Az utolsó percig tudatánál volt, és nem vesztette el bohém jókedvét. Soha nem fogyott ki a sztorikból, a poénokból.
Egykori kollégáidként nem tudtunk elképzelni betegen, mindig tele voltál élettel, ezért nehéz elhinni, hogy már nem vagy. Rossz vicc. Tőled különösen az.
Buzafalvi Győző
Nekrológ - Újra fekete-fehérben...
Éppen „háborúzott” egymás ellen Észak és Dél, amikor 40 esztendeje megismerkedtem Szabados György fotóriporterrel, aki az Észak-Magyarországnál teljesített szolgálatot. Jómagam akkor hivatalosan a legyőzendő ellenfélnek számító Déli Hírlapnál voltam olvasószerkesztő. E hadiállapot azonban mit sem zavarta Gyurit ( a jelentős korkülönbség ellenére szó sem lehetett arról, hogy bácsizzam) abban, hogy a közkatonák normális kapcsolatot alakítsanak ki egymással. Emberségével ledöntötte a lapok között levő falakat, segített ebben az is, hogy szobája a mi emeletszintünkön volt, no és a kölcsönös, mérhetetlen ultiszenvedély. Egy évtizeddel később átigazoltam az Északhoz, és a gyakorlatban is megtapasztalhattam, hogy milyen kolléga és ember Gyuri.Egykori fegyvertársaink közül most jó néhányat telefonon megkerestem, és arról faggattam őket: mi jut az eszetekbe Gyuriról? Kivétel nélkül valamennyien két jellemző tulajdonságát említették. Azt, hogy nyíltszívű, közvetlen, igaz ember, aki pártfogolta a fiatalokat, és a ragyogó humorát se felejtette el senki. Mindennek meglátta a fonákját. A sors pedig nem kényeztette el. Munkaszolgálatosként megjárta a Don-kanyar poklát, de Gyuri szerencsére visszajött onnan. (Hat év hadifogság után.) Kiküldték őket a Donnál őrségbe, de fegyvert nem kaptak, ő így illusztrálta ezt az abszurditást: „Állj vagy eláslak!” Hazatérése után eredeti szakmájában helyezkedett el a Miskolci Fényképész Szövetkezetnél, ahol kiváló gyerekfotókat csinált. Ehhez kellett a legtöbb türelem. Kivárni a legmegfelelőbb pillanatot, lekötni a kicsinyek figyelmét egy kulcscsomóval vagy egy cukorkával. Az Észak kötelékébe 1957-ben került, és itt is maradt hűségesen, 1982-es nyugdíjba vonulásáig. Kellemes kollégaként soha nem gurult be, nem kiabált, nem hozták ki a sodrából. Szerették a riportalanyai is. Ahová mentünk – tanácsokhoz, hivatalokba, üzemekbe, téeszekbe –, mindenütt ismerték, és rajta keresztül minket, újságírókat is elfogadtak. Imádta a faluriportokat és a mezőgazdasági témákat, a betakarítást, az aratást, a szüretet.
A lét fricskája, hogy egy ilyen végtelenül színes egyéniség kénytelen volt fekete-fehérben megálmodni képeit. Akkortájt ugyanis még minden fotóriporter maga laborált, keverte a vegyszert, hívta elő a negatívot és szárította. Igazi újságfotósként meglátta a témát. Nem ismert lehetetetlent. Sokkal jobb fotós volt, mint ahogy megbecsülték, de soha nem panaszkodott. Hatvan év felett is felmászott a Gömöri pályaudvarnál egy vasúti traverzre, mert onnan fotózhatott a legjobb szögből. Amikor az egykori hatalmasságokat eltakarta az emelvényen a virághalmaz, nem volt szívbajos, és leszedte a cserepeket a jó kép érdekében, azután rendben visszapakolta. Sajószentpéter: lépésben haladt Hruscsov konvoja, és a sorfalban bámészkodó idős néni kezéből kihullott az összecsukható esernyője. A leggyorsabban a szovjet pártfőtitkár reagált, felvette a leejtett tárgyat, és visszaadta azt. Gyuri természetesen nem hagyta ki ezt a szenzációt. Leadta a fotót, ami itthon csak neki volt meg, de nem hozták le másnap az Északban, holott a francia újságok a címoldalon tálalták. Hát röviden ennyit szakmai szemfülességéről.
Kilencven év felett is ügyelt arra, hogy ne legyen terhére senkinek. Nem magányosan távozott el közülünk Gyuri, mert Gábor fia szinte végig mellette volt. Imádott unokái – Eszter és Máté – külföldön élnek, ezért ritkán találkoztak, de a mobiltelefon folyamatosan összekötötte őket.
Az utolsó percig tudatánál volt, és nem vesztette el bohém jókedvét. Soha nem fogyott ki a sztorikból, a poénokból.
Egykori kollégáidként nem tudtunk elképzelni betegen, mindig tele voltál élettel, ezért nehéz elhinni, hogy már nem vagy. Rossz vicc. Tőled különösen az.
Buzafalvi Győző