Mivel az első csapat kiesett az első osztályból, a klubnak nem kellett ezt az alakulatot neveznie a bajnoki küzdelmekre. Azóta Földesi Károly a partvonalon kívülről szemléli a labdarúgásban zajló eseményeket.
Részt vett a DVTK 100 éves jubileumára kiadott könyv bemutatóján, de nem volt túlságosan jó kedve.
– Azt sokan tudják önről, hogy Diósgyőrben lett élvonalbeli labdarúgó! Többször is megfordult a piros-fehéreknél, mikor tért vissza legutóbb?
– Tavaly nyáron. Akkor vállalta el a vezető edzői tisztséget Aczél Zoltán, és én mellette pályaedzőként dolgozhattam. Ez az állapot fél évig tartott, mert utána a klub vezetése Tornyi Barnabást szerződtette. Az elhibázott döntés következményei közismertek… Tornyi két pályaedzőre tartott igényt, ebbe a kontingensbe én már nem fértem bele, hiszen Benczés Miklós mellett Hagymási Zoltán kapott bizalmat. Nekem maradt az NB III-as együttes. Meggyőződésem egyébként, hogy amennyiben hagyták volna tovább dolgozni Aczél Zoltánt, és neki igazolnak 4-5 játékost, a DVTK nem esett volna ki!
– Ön egyébként tipikusan pályaedzői alkat?
– Ezt azért így nem jelenteném ki. Kétségtelen viszont, hogy Diósgyőrben a pályaedzői tisztség betöltése is megtisztelő feladatot jelent. Itt lettem élvonalbeli futballista, itt értem el sikereimet, ez a klub egy másik dimenzió.
– Szeretett az NB III-as együttessel dolgozni?
– Igen. Rengeteg tehetséges fiatal került a kezem alá, és nekik igyekeztem átadni tapasztalataimat. A sok ügyes játékossal az őszi szezon után vezető pozícióban voltunk, de a tavasszal valósággal szétszedték a csapatot. Többen is úgy kerültek az NB I-es gárdához, hogy ajándékba kapták a mérkőzéseket. Végül hetedikek lettünk, de nem kellett miatta szégyenkezni.
– Felsorolná, milyen csapatoknál dolgozott eddig edzőként?
– A DVTK mellett megfordultam Jászberényben, aztán Putnokon, voltam az MVSC-nél, valamint dolgoztam Mádon is.
– Emlékszik, mikor ült utoljára a kispadon?
– Hogyne! Június elején játszottuk a bajnokság utolsó mérkőzését és Nyíregyházán 1-1-es döntetlent értünk el. A siker értékét növelte, hogy a hazaiaknál több élvonalbeli játékos is szerepelt, míg nálunk a szombathelyi osztályozóról érkező labdarúgók jutottak szóhoz, kiegészülve az ifjúsági csapat játékosaival.
– Hogyan alakult utána a sorsa?
– Június 30-án lejárt a szerződésem, de senki nem szólt hozzám. Nem kerestek a klubtól, én pedig nem vagyok olyan alkatú ember, hogy naponta telefonáljak, vagy érdeklődjek. Vártam, hátha történik valami, de csalatkoznom kellett.
– Neheztel a korábbi ügyvezető igazgatóra?
– Nagy Béla legalább annyit megtehetett volna, hogy egyszer felhív és közöl velem egy döntést. Csakhogy ezt sem tette meg, így talán érthető, ha nem őrzöm az emlékét a szívem csücskében.
– Mivel tölti az idejét és miben reménykedik?
– Mindenevő vagyok, így szinte folyamatosan a televízió előtt ülök. Minden meccset megnézek, és közben az interneten is figyelemmel kísérem a sportág történéseit. Közben képezem is magam, fejlesztem a tudásomat. Sajnos, anyagilag nem engedhetem meg magamnak, hogy jelentkezzek és elvégezzek egy Pro licences tanfolyamot, de talán az alacsonyabb osztályokban valamelyik csapatnál jut a számomra hely a kispadon. Várok, hátha eszébe jutok valamelyik klubvezetőnek.
Doros László