Igaz, nem véglegesen, de jó lesz néhány mondatot váltani vele. És hogy mi a látogatás oka? Nos, a Generali Aréna falán található Sportcsillagok falára kerül majd fel kézlenyomata. A jeles eseményen társai is lesznek, hiszen Kropkó Péter triatlonistával, valamint a DVTK „aranycsapatának” tagjaival együtt vendégeskednek a létesítmény falai között.Azért a picit tájékozatlanabbak kedvéért idézzük fel, hogy Jónyer Istvánt a ’70-es évek magyar világklasszisaként tartották számon. A miskolci származású sportember 1963–1970-ig a Diósgyőri VTK színeiben versenyzett, ahol előbb a kosárlabdában próbálta ki magát, majd áttért az asztaliteniszre. 1970–1984-ig az 1953-as világbajnok, Sidó Ferenc tanítványaként a Budapesti Spartacus igazolt játékosaként szerepelt.
A 70-es évek magyar asztalitenisz-sikereinek egyik meghatározója. 1971-ben Klampár Tiborral Nagoyában, 1975-ben Gergely Gáborral Kalkuttában férfi páros világbajnok, és az indiai városban sportpályafutása csúcsaként egyéni világbajnokságot is nyert! 1979-ben a világbajnok magyar csapat tagjaként aranyérmes lett Phenjanban, a verhetetlennek hitt kínai csapatot legyőzve. Az Európa-bajnokságokon 1972-ben és 1974-ben férfi páros aranyat nyert, kétszer csapatban diadalmaskodott (1978, 1982).
Az EURO-TOP12 bajnokságokon két ízben végzett az első helyen: 1971-ben Zadarban és 1974-ben
Trollhättan-ben. A nemzetközi sikerek mellett 6-szoros egyéni, 11-szeres páros, 8-szoros vegyes páros magyar bajnok. 1984-ben fejezte be pályafutását a nemzeti színekben, 325-szörös válogatottság után. Profi játékosként 1985-ig az olasz Modicaban játszott, majd utána az osztrák Stockerauhoz igazolt. 2006-tól az SV Salamander Kornwestheim 1894 első csapatát erősíti a német körzeti ligában.– Mi volt az első reakciója, amikor a Miskolc Városi Szabadidőközpont igazgatója felhívta telefonon?
– Meglepődtem. Utána pedig kifejezetten jó érzés töltött el, hiszen Miskolcról indultam, és így az utókor képviselői, meg a fiatalabbak is értesülhetnek arról, hogy egyszer volt valaki, aki elért ezt-azt. Az idősebbek bizonyára emlékeznek még, de nem árt, ha az ifjabbak is hallanak a pályafutásomról.
– Felvillan olykor az emlékezetében a sikeresen megvívott négy világbajnoki döntő?
– Érdekes, de egyre többször. Lehet, hogy az idő előre haladtával, meg a korral jár, de óriási labdamenetek jutnak az eszembe. A napokban éppen felhívtam Klampár Tibit, és együtt nosztalgiáztunk. De kérem, hogy a 20-11-es vezetésről elveszített meccsről ne kérdezzen.
– Rendben. Azt úgyis már csak a sportág történelme jegyzi, hogyan ment el egy páros találkozó Birminghamben a világbajnokságon 2-0 és 20-11-es vezetés után. Inkább idézze fel, hogyan történt meg a váltás kosárlabdáról asztaliteniszezésre?
– Jól ment a kosarazás, az iskolában Letek Laci bácsi volt a testnevelő tanárom. Nem voltam magas, de ha a többiek előredobták nekem a labdát, ruganyosságom miatt gyakran a kosárba találtam. Közben persze ütögettem is, mert az iskolában volt egy asztal. Elindultam egy iskolai bajnokságon. Édesapám asztalos volt, és mivel nem tudtunk ütőt vásárolni, csináltunk egyet. Mahagóni fából készült, és hungarocellt ragasztottam rá. Meglehetősen kopogós volt a hangja, de kellemetlennek bizonyult, mert az ellenfelek pörgetéseiből jól ki lehetett venni a falsot. Ott figyelt fel rám Dankovics Józsi bácsi, aki elcsábított. A pályamódosítást segítette, hogy az édesanyám szerint az asztalitenisz jóval veszélytelenebb sportág volt, mint a kosárlabdázás.
– Hogyan gondol vissza Dankovics Józsefre, és mit köszönhet neki?
– A legjobb szívvel emlékszem első mesteremre, felfedezőmre. Õ mindenben segített, még az iskolai tanulmányokban is. Jó ember volt, és szigorú edző.
– Tizennyolc évesen nyert országos egyéni bajnokságot, 21 évesen pedig párosban már világbajnoknak mondhatta magát. Mi volt a sikerek kulcsa?
– A munka. Persze, tehetség, meg szorgalom és akarat is kell, de az elvégzett munka a döntő. Olykor szükséges egy kis szerencse is, de Fortuna kegyeire csak az számíthat, aki a hétköznapok során mindent megtesz. Nekem szerencsém volt, mert ilyen generáció jött össze. Berczik Zoli pedig igazi hajcsárként dolgoztatott bennünket. Õ pontosan tudta, mi szükséges a kínai hegemónia megtöréséhez.
– Huszonöt évesen jutott fel a képzeletbeli Mount Everest csúcsára, akkor lett egyéniben a világ uralkodója. Felidézné a finálét, amelyben 0–2-ről fordította meg az eredményt Sztipancsics ellen?
– Jelentős hátrányba kerültem, de Kalkuttába úgy utaztam ki, hogy más nem nyerhet! Előtte ugyanis akadt egy kis vámos ügyem, amiért eltiltottak. Azt sem tudtam, részt vehetek-e egyáltalán a világbajnokságon? Edzettem, mint egy megszállott. Naponta 12-14 órán keresztül ütöttem a labdát. Végül elutazhattam, és akkor óriási bizonyítási vágy dolgozott bennem. Fizikailag, mentálisan is rendben voltam, 0–2-es állásnál sem estem kétségbe. Aztán elindult a kezem, ültek a pörgetések, a kiflik, és lehetett ünnepelni.
– Igaz, hogy élete egyik legkeményebb időszakát az 1965 és 1969 közötti évek jelentették?
– Mindenképpen. Hiszen akkor az iskolából rohantam a vonathoz, Budapesten négytől hétig edzettem, aztán vissza. A kupéban tanultam, de néha a fáradtságtól a könyv kiesett a kezemből, én pedig elaludtam. Visszapillantva mégis azt mondhatom, hogy megérte!
Hamarosan Jónyer István tenyérlenyomata is látható lesz a Sportcsillagok Falán. A legenda hazatér.
Doros László