Déry Istvánné Széppataki Rózát vélhetően senkinek sem kell bemutatni. Nemzeti Színházunk elődjének, de a magyar színjátszásnak és operaéneklésnek is kiemelkedő alakja. Jászberényben született 1793. december 23-án, Déry Istvánhoz ment feleségül 1813. február 1-jén. Csodálatos alt és szoprán hangjáról korabeli beszámolók ódákat zengtek. Játszott Kolozsváron, Egerben, Székesfehérváron, Szombathelyen, Komáromban és – természetesen – Miskolcon is.
Miskolci kötődése meghatározta a jelenlegi színházi életünket, hiszen a mi városunkba ándorszínészként, egy vándorló társulat tagjaként érkezett 1815-ben, Benke József vezetésével. A színházi előadások akkoriban a – jelenlegi nevén – Sötétkapu alatt kerültek megtartásra. A miskolci polgárok olyannyira megszerették azonban Déryné és társulata által a színjátszást, hogy elhatározták: maguk rakják le saját kőszínházuk alapjait. Déryné személyét is idealizálták: anekdotákat hallani a városban arról, hogy az előadás helyszínére utazván a színházrajongók „kifogták” a lovakat a kocsijából, hogy maguk vihessék el a művésznőt a helyszínre. Déryné hagyatéka azonban nemcsak a színházban, hanem a város több területén is észlelhető. Déryné Széppataki Róza névvel bérletet hirdetett a „200mínuszegy”-edik évadban a Miskolci Nemzeti Színház. Déryné-kertnek nevezik a Színház művészbejárója előtti teret, ahol áll egy, Schaár Erzsébet keze munkáját dicsérő, 1995-ben felállított, bronzból készült szobor. Teátrumunk színművészei előszeretettel ücsörögnek a mellette elterülő padon, láthatóan ihletet is kapnak tőle.
Déryné a színház melletti utca neve, ahonnan a Kamaraszínházba/Játékszínbe/Nyári Színházba is beléphetünk. Diósgyőrben, a Vár utca 24. szám alatt áll a Déryné-ház, mely a XVIII. század végén épült. 15 éven át élt itt a művésznő, mely egyben a Diósgyőri Koronauradalom intézői háza is volt. 1872. szeptember 29-én Miskolcon hunyt el az első primadonna, és halálának helyszínén, a Hunyadi utcán található házon 1923-ban a Miskolczi Nőegyletek táblát avattak a tiszteletére. Sírhelye a Szent Anna temetőben található.
Ő maga így írt naplójában városunkról: „(…) egyszerre a városban találtuk magunkat. Már akkor minden ház ablakából gyertyavilág özönlött felénk, alacsonyabb, magasabb házakból egyaránt. Szép este volt, s bár késő, de mégis sok csinos nép sétált az utcákon. Ez már mindjárt más hangulatba emelt bennünket. De hová szállunk? Lesz-e itt oly épület, hol ennyi szekér beállíthat: tizenkét szekérnek sok hely kell. "Hej földi! - szólítottak meg egy bámészkodó parasztot - hol lehet itt beszállni? Hol van egy fogadó? (…) Itt ni mindjárt, az a nagy épület, a hol az a sok ablak világít. (…) tömérdek nép tódult a kapu alá, alig tudtunk mozogni. Hozták a gyertyákat, lámpákat világítani; oda tolongtak a vendéglői vendégek, bekukkantottak az ernyő alá, (…) Mindjárt kezdettek lármát ütni s kiabálni a Kellnerekre: "Segíteni kell a dolgon, a dámáknak szoba kell, Jean. (…) Ez alatt a zajra kijött a fogadós, mind körül fogták, színészek, urak, mind kiáltották egyszerre: "szobákat, szobákat." (Déryné naplója, Első Kötet, III. Rész, I. fejezet) „A Korona udvarán volt és áll mai napig is egy nagy négyszögü nyilt kocsiszín, erős kőoszlopokon, magas, bezsindelyezett tetővel. Erős főszolgabíró úr rápillant: "Urak! itt a színpad. (…) Tündérkastély Magyarországban című kedvelt játék volt kitűzve első előadásul. (…) Nem akarok hosszas lenni annak leírásával, hogy elésoroljam, mennyire tetszett az első előadás a publikumnak. Nagyon meg voltak elégedve minden következő előadással…" (Déryné naplója, Első Kötet, III. Rész, II. fejezet) „Itt Miskolcon játszottunk folyvást; mindig szép közönség volt. Itt szerették akkor a szép szomorújátékokat, drámákat. Operát ritkán adhattunk, mert újak nem voltak, a régieket már többször adtuk, a publikum pedig éneket is szeretett volna hallani. (…) Ekkori időkben keletkeztek azon sok apró fióktársaságok, melyek a vidéken úgy elszaporodtak, mint a gomba az erdőben. Most már komolyan kellett épület után látni, mely alkalmas legyen, minden nagyszerűbb masinériás darabok előadására. Leltek is egyet; ez már elég tágas volt nagy publikumot befogadni...” (Déryné naplója, Első Kötet, III. Rész, III. fejezet)
Halálának 150. évfordulóján emlékezzünk ezen a héten „az első magyar primadonnára”, például egy remek miskolci színházi előadás megtekintésével.
