Sorozatunkban először az utolsó Miskolcon kivégzett fogvatartott esetét mutattuk be, majd Kohányi Ferenc utolsó óráiról mesélt Markos Éva, akinek édesapja ott volt az 1982. február 5-ei akasztáson. A harmadik részben Kis József levéltárigazgató emlékezett meg az 1956-os halálra ítéltekről, végül bemutattuk az utolsó magyarországi hóhért, akivel 2009-ben készült interjú.
A halálbüntetés alkotmányellenességét egy 1990-es alkotmánybírósági határozat mondta ki e büntetési nem megsemmisítése mellett. Addig azonban főként a következő bűncselekményekért ítéltek halálra embereket: emberölés, terrorcselekmény, légi jármű hatalomba kerítése, katonai szökés, a szolgálat alóli kibúvás és annak megtagadása, kötelességszegés szolgálatban; a polgári lakosság, a hadikövet és a katonai elöljáró elleni erőszak, bűnös hadviselés, harckészültség veszélyeztetése, zendülés és népirtás. Számos esetnél mérlegelték, hogy mennyire tekinthető súlyosnak.
Az Európai Unió Alapvető Jogok Kartája 2. cikkének 2. pontja megfellebbezhetetlenül leszögezi: „senkit sem szabad halálra ítélni, sem kivégezni.”
Tóth J. Zoltán írása a Jogelméleti Szemlében jelent meg 2003-ban. 2002-ben szerzett diplomát az Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának jogász szakán; 2008-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskolájában szerzett PhD fokozatot. 2002 óta egyetemi oktató a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán; majd egyetemi docens lett, a Jogtörténeti, Jogelméleti és Egyházjogi Tanszék vezetője. 2011 óta főtanácsadó az Alkotmánybíróságon. Több folyóirat szerkesztője, illetve szerkesztőbizottsági tagja.
A halálbüntetés-pártiak azt mondják, hogy a halálbüntetésnek elrettentő hatása van.
– Pálinkás György, akit a legtöbb halálbüntetést kiszabó bíróként emlegetnek, azt mondta: „az életfogytig tartó büntetés nem más, mint egy időben elhúzódó kivégzés, csak korántsem olyan humánus”.
– A szakértők szerint hét év elzárás után összeomlik a személyiség.
– Ha elismerjük az egyénnek az önvédelemhez való jogát, akkor el kell ismernünk a társadalom kollektív önvédelemhez való jogát is.
– A büntetés célja az igazságos megtorlás, vagyis a szemet szemért, fogat fogért elv érvényesítése.
– Nem szabadna kockára tenni ártatlan, tisztességes emberek életét olyan gyilkosok érdekében, akik már bizonyították, hogy nem méltóak a társadalom bizalmára, és akiket nem lehet reszocializálni.
– Fennáll a bűnismétlés és a szökés veszélye.
– Egy gyilkos kivégzése olcsóbb, mint a haláláig történő tartása.
– A bűnöző magatartása és az állam erre adott szankciója között minőségi (jogi és erkölcsi) különbség van, a két tett fizikai azonossága ellenére.
– A gyilkosnak nincsenek ugyanolyan jogai, mint más embernek, sőt igazán az áldozatoknak kell(ene), hogy jogaik legyenek, nem a bűnözőknek.
– Az áldozat életét bárki elveheti anélkül, hogy őt ugyanez a veszély fenyegetné?
– A gyilkost nem az állam, hanem saját maga ítéli halálra, hiszen szabad akaratából döntött úgy, hogy elköveti a gyilkosságot és ezzel vállalja a halálbüntetést.
– Egy diktátort nem fog visszatartani a legális halálbüntetés hiánya, legfőképpen azért, mert a diktatúra fő jellemzője, hogy ott nincs semmiféle törvényesség (éppen ezért diktatúra).
A halálbüntetés ellenzőinek, az abolicionistáknak az a véleménye, hogy nem rettenti el az ezzel való fenyegetés azokat az embereket, akik cselekedetüket például hirtelen felindulásból teszik.
– A halálbüntetés embertelen büntetési nem, mert sérti az élethez és az emberi méltósághoz való jogot.
– Elviselhetetlen az, ami az ítélethirdetéstől a kivégzésig zajlik a pszichében.
– Minden végrehajtási mód kegyetlen, embertelen, fogalmilag nem létezik tehát humánus kivégzés.
– Tévedés esetén jóvátehetetlen.
– Így a reszocializációs cél nem valósulhat meg, szerintük ugyanis egy gyilkos is „megjavítható”.
– Az elítélt munkaereje még kihasználható.
– A halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekmény esetében lefolytatott eljárás és a kivégzésig történő fogva tartás sokkal költségesebb.
– Utólagos felmentés esetén a többéves fogva tartás miatt rendkívül magas összegű kártérítési követelésekkel kell számolni.
– Az állam nem rendelkezik több joggal a magánszemély fölött, mint amennyiről az szándékosan lemondott.
– Az állam erkölcsileg ugyanarra a szintre süllyed, mint amin a gyilkos van.
– A diktátorok a halálbüntetést felhasználhatják.
– Egyik legfontosabb érv a halálbüntetés kiszabásának diszkriminatív jellege.
– Ez a szankció olyan személyekkel szemben is kiszabható, akik tettük elkövetésekor még nem voltak nagykorúak.
– Az erőszakos cselekedetek látványának hasonló erőszakos cselekedetekre ösztönző hatásuk van.
– Egyesek azt mondhatják, hogy ők „ugyanolyan” kivégzést alkalmaznak ellenfeleikkel szemben, mint amilyet az állam alkalmaz velük szemben. Ha azonban az állam sem érezné feljogosítva magát emberek életének elvételére, meg lehetne szüntetni azok legitimitásának látszatát.
– Halálbüntetésből nem lehet súlyosabbat vagy enyhébbet kiszabni.
– Ha egyszer a halálbüntetést visszahozzuk akár csak a legveszélyesebb bűncselekményekre is, azt apránként ki lehet terjeszteni további, egyre kevésbé jelentős bűntettekre.
Tóth J. Zoltán teljes írása itt olvasható.
