Lillafüred mai arcát legtöbben a Palotaszállóval azonosítják, holott a környék idegenforgalmának alapjait egy korábbi, ma már csak képeslapokon élő épület rakta le. Ez volt a Lilla Szálló, a környék első nagyobb szálláshelye, amelynek története szorosan összefonódik Hámor ipari múltjával, a Bükk természeti kincseivel és a ténnyel, hogy a háború még az „angyalok völgyét” sem kíméli.
Amikor Pesty Frigyes gyűjtőmunkájának eredményeként 1864-ben elkészült Borsod vármegye leírása, Fodor Vilmos jegyző még ipari településként mutatta be Hámort. A leírásból egyértelműen kirajzolódik, hogy a hámori völgy falvai ekkor még a Bükk hegység vasgyártásának központját alkották, ahol a Fazola Henrik által alapított ipar éltette a környéket.
Az ipari örökség nyelvi lenyomata ma is tetten érhető: a hámor elnevezés a német „Hammer” szóból ered, míg a kohókat jelentő massa a latin „massa feri” közvetítésével került a magyar nyelvbe. A vasgyártás vízigényének kiszolgálására duzzasztották fel a Garadna-patakot, létrehozva a festői Hámori-tavat, amelyet a 19. század derekán még Tajnak vagy Diósgyőri tónak neveztek.
A hámori ipar 1868-ban Miskolc és Diósgyőr közé, a mai Vasgyár területére költözött, a völgy pedig elveszítette korábbi identitását. A környék azonban nem maradt sokáig funkció nélkül. A hegyekkel körülölelt tó, az erdők és a vízesések olyan egyedülálló természeti környezetet kínáltak, amelyre korábban még Petőfi Sándor is elismerően csettintett, mondván: „Fölséges, ha az angyalokat kiűznék az égből, ide jönnének lakni”.
Az első szálló
Ilyen ajánlólevél után a vidéket egyre több utazó, költő és közéleti szereplő kereste fel, akik hírét vitték a táj szépségének. A 19. század utolsó éveiben már részletes útleírások is születtek a környék látnivalóiról. Ifj. Truskovszky Gyula Bükkvidéki kalauza érzékletesen mutatja be az Alsóhámorból Lillafüred felé vezető utat, ahol „a kápolnán túl már nyaralók emelkednek s mutatják, hogy megérkeztünk a telepre”. A sorokból kirajzolódik egy formálódó üdülőövezet képe, ahol a diszkréten kiépített villákban egyre többen élvezik a Bükk gyógyító levegőjét.
Az egyre jobban belakott völgyben csakhamar elkélt egy nagyobb befogadóképességű szálláshely. Ezt vallotta maga gróf Bethlen András földművelési miniszter is, akinek neve – majdnem a szó szoros értelmében is – egybeforrott Lillafüred születésével. A gróf jól ismerte a környéket rokonai, a Vay család révén, így nem sokat kellett győzködni annak fejlesztéséről. A Bükkvidéki Turista Egyesület – hálából a lobbitevékenységéért – a Bethlen-Füred elnevezést javasolta, ám ezt a miniszter udvariasan visszautasította. A telep végül keresztlányáról, a Lilla becenevű Vay Erzsébetről kapta a nevét, csakúgy, mint az ekkor megnyílt szálló. A mai DVTK Kalandpark területén álló, svájci stílusú épület már megjelenésében is azt jelezte, hogy a völgy várja a hosszabb itt tartózkodással tervező vendégeket. A kétemeletes szálló 32 vendégszobával, tágas hallal és bálteremmel rendelkezett, parkra nyíló teraszai, villanyvilágítása és folyóvizes fürdőszobái pedig kifejezetten korszerűnek számítottak. Egész évben nyitva tartott, konyhája – a korabeli hirdetések szerint – magyar és francia fogásokat kínált, a zenéről cigányzenekar, alkalmanként katonazenekar gondoskodott.
A Palota árnyékában
Lillafüred – a völgyben megtalálható kisebb magánvillákat leszámítva – szálláshely tekintetében mintegy negyven évig egyet jelentett az erdőigazgatóság tulajdonában álló Lillával, azonban ez a szerep gyökeresen megváltozott a Palotaszálló 1930-as megnyitásával. Ám a monumentális kastélyszálló árnyékéban a Lilla ügyesen lavírozott azzal, hogy megfizethetőbb, mégis színvonalas alternatívát kínált a turistáknak. Így a két szálló egymás mellett, szinte szimbiózisban létezett, eltérő igényeket szolgálva ki: amíg a Palotába az elit járt, addig a Lilla megtartotta alsó középosztályú vendégkörét.
Egy 1932-es, szegedi lapban megjelent beszámoló külön hangsúlyozta, hogy a Lillában „egyáltalán nem lillafüredi árak” várják a vendégeket, hanem egy „rendes polgári vendéglő” árszintje. Azon kirándulók számára, akik nem vágytak a Palotaszálló luxusára, a Lilla bizonyította: egy lillafüredi vasárnap nem kerül többe, mint egy helyi kiruccanás, különösen akkor, ha Szeged és Lillafüred között „filléres vonatutat” biztosítanak. Ahogy a korabeli sajtó rendre kiemelte azt is, hogy a régi, patinás szállót a közönség ugyanúgy szereti, mint a modern Palotát. Mert itt nem a pompa, hanem a családias hangulat dominál. A népszerűségére jellemző, hogy 1938 júliusában már csak szeptember közepére tudtak volna szobát biztosítani az érdeklődőknek.
A szálló karakterét jól ragadja meg egy 1943-as írás, amely szerint a Lilla Szálló patinás, régi hotelként éppúgy hozzátartozott Lillafüredhez, mint a modern Palotaszálló. A személyzet alkalmazkodókészségét legendásnak tartották, anekdoták is keringtek arról, hogy a vendég kérésére akár a panziójelleg okán kifizetett, ám el nem fogyasztott ebéd árát is hajlandók voltak más szolgáltatásra átváltani, példának okáért az akkor még borsosan megmért távolsági telefonhívásra.
Tragikus vég
A második világháború a Lilla Szálló történetében is végzetes fordulatot hozott. Míg a Palotaszállót szovjet hadikórházként használták, addig a Lilla Szállót 1944-ben a Fehér-kő felől érkező román katonák foglalták el. Máig érthetetlen okból, egy szalonnasütés alkalmával kigyulladt, és teljesen elpusztult a nagyrészt fából készült épület.
A Lilla Szállóval nem csupán egy épület tűnt el a hámori völgyből. Eltűnt az a hely is, amely a környék vendégfogadásának első komolyabb letéteményeseként hangsúlyos szerepet játszott a lillafüredi turizmus megszületésében.
Nagy Attila
