1944. június 2-ának reggelén Miskolc lakói még nem sejthették, hogy néhány óra múlva a város történetének egyik legsötétebb napját élik át. A légiriadó hangja ugyan addigra már nem volt ismeretlen, de sokan remélték: ahogy eddig, úgy ezúttal sem történik semmi. Aztán reggel 9 óra után megjelentek az első bombázók az égen. Nem sokkal később pedig az első bombák is becsapódtak.
Idén június 2-án lesz 82 éve annak, hogy a „szövetséges bombák” Miskolcra zuhantak. A város a második világháború során négyszer vált légitámadás célpontjává, és bár az elsődleges célpontok katonai és vasúti létesítmények voltak, a bombázások rengeteg civil áldozatot is követeltek.
Frantic Joe
1944-ben a szövetségesek új hadműveleti rendszert próbáltak ki „Frantic Joe” néven. A terv lényege az volt, hogy a Dél-Olaszországból felszálló bombázók ne ugyanazon az útvonalon térjenek vissza, hanem a Közép-Európa felett végrehajtott támadások után a frissen elfoglalt ukrajnai szovjet repülőtereken szálljanak le. Ott feltöltötték őket üzemanyaggal és bombákkal, így visszafelé is csapást mérhettek a tengelyhatalmakra.
E hadműveletnek azonban több magyar város – köztük Miskolc – fizette meg az árát. A város ugyanis különösen fontos vasúti csomópontnak számított: a Tiszai pályaudvar melletti rendező pályaudvaron haladt át a keleti frontra tartó német és magyar utánpótlás jelentős része.
Ezúttal pottyant
Azon a bizonyos napon a légiriadó már a bombák becsapódása előtt megszólalt, így a lakosság nagy része már hosszú percek óta kuporgott az óvóhelyeken. ahol hallva a gépek zaját, szinte mindenkiben ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg: „Pottyan vagy nem pottyan?” Ezúttal pottyant.
A bombázók a légvédelmi tűz elől felhők fölé emelkedtek, és onnan oldották ki gyilkos terhüket. Az elsődleges célpont ugyan a rendező pályaudvar volt, ám a célmegjelölő füstsávot elsodorta a szél, így a bombák így nemcsak vasúti célpontokat, hanem sűrűn lakott városrészeket is eltaláltak.
Súlyos csapás érte a Semmelweis Kórház környékét, a Népkertet, a mai Vörösmarty városrész területét, a Búza teret és a Zsolcai kaput. A korszak egyik legnagyobb miskolci gyáraként számontartott Szilágyi–Diskant Gépgyár szinte teljesen megsemmisült, ahogy a Csabai kapuban megtalálható Járványkórház is, míg több lakóház egyszerűen eltűnt a föld színéről.
A Búza téri Vásárcsarnok pillanatok alatt vált romhalmazzá, de az alatta kialakított óvóhely csodával határos módon kitartott. Az ott tartózkodók túlélték a támadást.
Történetek a romok alól
A bombázás után az egyetlen, a megszálló németek által be nem tiltott helyi lapban, a Magyar Életben Nagy Lajos miskolci tűzoltóparancsnok megrázó történeteket idézett fel.
Az egyik árokóvóhelyre egy anya menekült kisfiával, hozzájuk pedig három másik asszony csatlakozott. A bomba közvetlenül mellettük csapódott be, beszakítva az óvóhely tetejét. A nők testükkel próbálták védeni a gyermeket. Mindannyian meghaltak, a kisfiút azonban élve emelték ki a romok alól.
Máshol három hatalmas bombatölcsér között maradt épen egy óvóhely. A túlélők, amikor kijöttek és meglátták a körülöttük eltűnt házakat, egymás nyakába borulva sírtak, miközben azt kiabálták, hogy „életben vagyunk”.
Ám nem minden történet végződött szerencsésen. Egy apa már majdnem leért az óvóhelyre, amikor a robbanás kiszakította fiát a karjai közül és azonnal megölte. Egy másik család fehér komondorjával együtt menekült az óvóhelyre. Egyedül a kutyát, Bundást tudták élve kimenteni a romok közül, aki aztán napokig hasalt még ott, és földre szegett fejjel nézte a romokat. Ételt nem fogadott el, odébb menni nem akart. Végig abban reménykedett, hogy gazdái csak ideiglenesen hagyták hátra.
A június 2-i támadás különösen súlyosan érintette a Népkertet. Az 500 kilogrammos bombák gyökerestől csavarták ki a fákat, megsemmisítették a játszóteret és súlyos károkat okoztak a sportpályákban is. Találat érte a Mindszenti temetőt is, így az ott eltemetett halottak békés nyugalma ezúttal csak a fejfákon létezett. Az eredeti célpont egyike, a rendező pályaudvar működése ugyan rövid időre megbénult, de a vasúti károkat viszonylag gyorsan helyreállították. A város azonban rettenetes árat fizetett.
Összefogás
A túlélők szinte azonnal megkezdték a mentést. Katonák, tűzoltók és civilek dolgoztak együtt a sebesültek mentésén, a tüzek oltásán és a romok eltakarításán. A korabeli beszámolók szerint a város lakói példátlan összefogásról tettek tanúbizonyságot.
A bombakárosultak ingyenes melegételt kaptak, gyorssegélyeket osztottak, és ideiglenes lakhatást próbáltak biztosítani azoknak, akik elveszítették otthonukat. Közben azonban a történelem legsötétebb ellentmondása is jelen volt: a házaikat, lakásukat vesztett családokat a zsidóktól elkobzott ingatlanokba költöztették be, ugyanis a bombázások után pár nappal, június 12-15. között három vasúti szerelvénnyel 15 464 embert hurcoltak el Miskolcról a haláltáborokba.
Számvetés
Bár a június 2-i támadást még három követte, de kétségkívül ez volt a legsúlyosabb: 206 ember halt meg, több mint 420-an megsérültek. Az áldozatok között sok gyermek is volt. Összesen 160 lakóház omlott össze, további hatszáz pedig megrongálódott. A támadásokban elhunytakat katonai tiszteletadás mellett búcsúztatták el június 4-én, így ez a nap Miskolcon már nemcsak a trianoni döntés fájó emléke, hanem azé a napé is, ahol a város saját bőrén tapasztalta meg a háború borzalmait. 1994. június 2-án, e támadásra emlékezve avatták fel a kopjafát a Búza téri görögkatolikus templom mellett, azóta ezen a helyen emlékezünk az áldozatokra.
82 év telt el a város történetének legnagyobb bombázása óta. A romok már nincsenek velünk, de azoknak a történetei igen, akik egykor az óvóhelyeken kuporogva hallgatták, ahogy az égből, motorzúgás kíséretében közeledik a pokol Miskolc felé.
