Különleges év az idei, hiszen Petőfi Sándor és Madách Imre születésének 200. évfordulóját ünnepeljük, Csokonai Vitéz Mihály pedig 250 esztendővel ezelőtt született. Tovább élnek irodalmi hagyományaink, a ma embere becsüli nemzeti klasszikusainkat. Emberformáló szerepük vitathatatlan - állítja a két országosan ismert és elismert alkotó. Arra vállalkoznak országjáró turnésorozatukon, hogy felvillantsák, miként hat ránk, XXI. századi emberekre az irodalom.
Milyen érdekes, hogy az első fennmaradt magyar nyelvű vers Párizsban született. Egy latinul író francia fiatalember kezdte, amely aztán magyar fordításban, plusz szövegeket hozzátéve bekerült a Leuveni Kódexbe. Ez az Ómagyar Mária-siralom. Az első jelentős költőnk, Janus Pannonius (Csezmiczei János) szintén latinul írt, és tudjuk milyen szerepe volt Mátyás király udvarában. Nagybátyjának, Vitéz Jánosnak köszönhetően pécsi püspök lett. Lényegében kézfogás ez Janus Pannonius és Mátyás között, még ha később szembe is került a királlyal. Elüldözte az országból a már beteg költőt, Mátyás lóra pattant és utána ment, mondván engem nem lehet keresztezni, aki másként gondolkodott a politikáról, azt félreállította, de Janus Pannoniust nem tudta, aki így replikázott vele: tégy, ahogy teszel, én írom a verseimet, és most elmegyek meghalni. Egyet ígérhetek, ha ez így fog történni, halálod után kiadatom díszkötésben a verseidet. Állta a szavát Mátyás, nyolc hónap múlva díszkötésben meg is jelentette (Pécsett látható), tehát a kézfogás megtörtént.
A másik megható történet Jókaival kapcsolatos. Hétköznapok című könyve premierje után Komáromból Pestre utazott, kivett egy hónapos szobát (akkor így hívták) Szigligeti Edénél. Egy napon érkezik egy sürgöny, mely értesítette, hogy édesanyja egy szekérrel felborult és a hetényi paplakban gyógyítják. Jókai lóra ült és bizony édesanyját bekötött vállal, csúnya sebekkel találta ott. Háttérben egy töpörödött nénike állt, kezében vizes ronggyal, amellyel borogatta a mamát. Odafordult Móric és megkérdezte: Ne haragudjon, kit tisztelhetek Önben, aki már két napja ápolja az édesanyámat? A hölgy meghajolt és azt mondta: Vajda Júlia vagyok. 40 évvel Csokonai halála után Lilla egy református lelkész feleségeként találkozik Jókai Móriccal. Ez volt Csokonai és Jókai kézfogása. Ennél szebb pillanat aligha található a magyar irodalom történetében.
Hobo sajátos egyedi, összetéveszthetetlen stílusában előadta Csokonai Egy fiatal házasulandónak habozása és A szabadság című verseit. A villoni deákos csibészes, szemtelen ironikus hangvétel nem idegen Csokonaitól sem. Erre jegyezte meg Turczi, hogy az irodalomban vannak zsenik és poeta doctusok, az előbbibe tartozott Csokonai, akinek olyan füle van, mintha jazzdobos lenne, sehol nem hibázik. Utóbbiba Vörösmarty, akiből kitűnő akadémikus lett. Ugyanabban az időben jelent meg Szabó Lőrinc Villon fordítása, mint a Faludyé, aki felháborodva mondta, hogy az én fordításom hibátlan, a tiéd vacak, mégis azt veszik. Mire Gyurka bá megszólalt: tudod, ebben én is benne vagyok. A Négysoros verset, melyet Villon halálítélete szélére írt, négy kiváló műfordító: Mészöly Dezső, József Attila, Illyés Gyula és Faludy György fordított le, de a pálma Faludyé: ”Francia vagyok Párizs városából,/ mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,/ s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,/ és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.”
A sziporkázó kettős arra kíváncsi, vajon a jelenkori magyar kultúra hogy viszonyul majd a jubileumon ehhez a zsenihez. Csokonainak volt humora, másokhoz képest kevésbé hiú, inkább megfigyelő. A maiak többsége a havasokat célozza meg, nemzetmentő pózban tetszeleg. Közben Hobo elárulta, hogy gyerekkorában szeretett volna balettre járni, de nem engedték, 80 kilósan senki nem tudta volna emelgetni. István kajánul egy piruettet kért tőle, László sem maradt adós: Szép a bácsi, de nem látom a gázsit. Közös szereplésükben azonban soha nem csinálták kétszer ugyanazt, most is csak összenéztek és rögtön beugrott a Villon-Csokonai párhuzam.
Egy kevéssé ismert Petőfi-sztorit is megosztott hallgatóságával Turczi István. Miután rájött, hogy rossz színész lenne, kocsira szállt Kecskeméten, felment Pestre, bekopogtatott az Életképek szerkesztőségébe, Vahot Imréhez: ”kérek Imre bátyám pénzt, de sokat! Kaphatsz fiam, van két heted, hogy letegyél 25 verset az asztalomra. A félelmetes munkabírású Petőfi egy hétre rá teljesítette. Bármi történt vele, arról volt egy képzete és mindig lejegyezte, akár Tandori Dezső. Idegesítette azonban, hogy kevesen ismerik. Vásárolt egy pörge kalapot, egy fehér betyár inget, új csizmát, egy fokost és kisétált a Mátyás templom elé, ahol így szólította meg a járókelőket: Petőfi Sándor vagyok, én leszek a legnagyobb magyar költő! Ugyanezt csinálta Londonban Freddie Mercury, a Queen együttes énekese, első lemezükre a kutya sem figyelt. Ő 20 darabot hóna alá fogott, kiment az utcára, éppen nem esett az eső és mindenkinek kezdte mondogatni: Freddie Mercury vagyok és a Queen a világ legjobb zenekara. Tessék itt egy lemez, hallgassátok. Eltelt egy év és világhírűvé vált.
77 országban járva Turczi mindenütt két nevet hallott: Puskást a férfiak emlegették, a nők Petőfit. Sanghajban egy bácsi elhadart valamit, kiderült, hogy a Szeptember végén volt. Hogy mi fér bele Petőfi imázsába? Egyszer egy szegedi zsidó fiatalember felajánlotta neki, hogy lesz a könyvárusa. „Áruld erősen költeményimet.” – írta Egy könyvárus emlékkönyvébe című versében. És milyen a sors? Most jön a poén. Kivándorolt Amerikába Petőfi könyvárusa és ott dandártábornoki tisztségig vitte és kiérdemelte a Becsületrendet. Különleges csillagzatként Petőfi sohasem lesz öreg költő, de nem is fog meghalni, ikon, halhatatlan. Nem lehet újra temetni, semmi biztosat nem tudunk róla. A mítosz mindennél erősebb, ahogy Arany János soha nem volt fiatal költő. Három állócsillag van irodalmunkban. Az egyik hely mindenképpen Petőfié, a másik Ady Endréé, a harmadik a maga zseniségével, hihetetlen sebezhetőségével József Attiláé.
Nem az a legjobb, ha verset mond valaki, hanem ha olvassa, mert különben kiszolgáltatja magát olyan vadállatnak, mint amilyen én vagyok – jelentette ki Hobo. Jordán Tamás vagy Latinovits Zoltán fel tudták éleszteni a verseket a lapokról. Ők sokat jelentettek nekem, amikor elkezdtem zenélni, verseket előadni. Elérkeztem Adyhoz, kiharcolt helyzetem miatt megelőlegezték nekem A muszáj Herkulest. Már a Nemzeti Színház tagja voltam 2014-ben, amikor Vidnyánszky Attila rám fogott egy pisztolyt, tedd be ezt is az Ady-estbe. A „Tökmag Jankók űznek S nekihajtanak önvesztükre Mindig új hitnek, dalnak, tűznek”…”Nem szabad, nem lehet megállni…”De hogy ez a csürhe nevessen?” Sok támadást kapott Ady, ma én is, de ez a vers nagy kincs. Saját korán túl, több mint 100 éven átvilágít. Nem azért, hogy jobbak legyünk, de legalább ahhoz, hogy el tudjuk viselni ezt a sok szart, ami itt van. A költőgéniusz „Sem utódja, sem boldog őse… senkinek…fenség, Észak-fok, idegenség, Lidérces, messze fény.” De nem tud így maradni: „Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak.” Igencsak tanulságos A ma kiábrándultjai című poémája. Nincs foganatja, mondhat ezeknek akárki akármit. Vagy nem értik vagy nem akarják érteni. Akár itt vannak, akár ott, tökmindegy! Mi meg csak nézzük, hogy halogatjuk, mint Ady korában. Hobo inkább megismételte a harmadik versszakot: „Nézik egymást gyűlölve és szeretve,/ Muszáj, hogy egymást megtalálják:/ Rájuk van a Jövő vetve.” Dübörgő vastaps kísérte.
És megint egy láthatatlan kézfogás. Ki van olyan költő, aki képes bedobni a szemétbe az első két kötetét, mely szecessziós beütésű, kicsit impresszionista – ezt már Turczi teszi hozzá. 1906 Új versek, tehát Ady a harmadik kötetét nevezte elsőnek. Volt ereje, mersze, bátorsága, kritikai érzéke saját magát felülbírálni. Döbbenetes, és a poén: ugyanebben az évben, két hónappal később megjelenik Rilke Új versek-je. Fogalmuk sem volt egymásról, nem nézhették a hírstagramot. Találkoznak egymással az irodalomtörténetben. Ezek a láthatatlan illeszkedések sokkal izgalmasabbak, mint a láthatók.
És ha már kézfogásokról, összetartozásokról beszélünk, máris itt vagyunk József Attilánál. Mennyire veszélyes az, amikor költő-,írótársak egymást megítélik, pláne nyilvánosan. Féja Géza például szélkakas-költőnek titulálta Attilát. Németh László, a 3. út meghirdetője felkérésre rangsorolta a fiatal költőket. 18 nevet írt le, az első sorban Gellért Oszkár, Tormay Cécile, a harmadik sorban az utolsó előtti helyen József Attila. Babits Mihály, a Baumgarten-díj (ami ma 8-10 milliót érne) kurátora Radnótit parasztköltőnek nevezte, aki egy percig sem volt az. Nem szabad ennyire mellé fognia egy nagy ítésznek. Hobo nem bírta kihagyni, hogy véleményét közzé ne tegye: tele volt gőggel, magyar költőkirálynak képzelte magát, holott erre semmi alapja nem volt. Ezért sikeredett ilyen furcsára Babits és József Attila kézfogása.
Mindannyian mások vagyunk, különbözik a membránunk, az érzékelési rendszerünk, az érzékenységünk, a magunkkal hozott tradíciónk. Manapság olvasni nem szexi, már az is öröm, ha valakinek az éjjeliszekrényén ott van egy verseskönyv. Szégyen, hogy komoly teljesítményeket próbálnak meg sárba taposni nemcsak nálunk, szerte a világban. Ez nagyon rossz irány. Ezzel szemben itt van Hobo, aki diskurál velem irodalomról, jó szövegeket olvas fel, van egy belső méltósága, küldetése, de már agyon fényeztelek – fogalmaz Turczi.
Nincs ebben semmi misztikum, abban a pozícióban, amiben én vagyok, kötelességem átadni, amit kaptam – kezdi monológját Hobo. Az 1960-as évek közepéig, amíg nem jöttek át a vad zenék, amik engem felszabadítottak, pontosabban csak megvadítottak. Azt hittem: a vadság a szabadság. Más választás akkor nem volt számomra, kommunista családban nevelkedtem, onnan szöktem meg. A költészet jelentette a Bibliát, József Attila volt a Bibliám! Egy bajba jutott ember üzenetét olvasta egy baromian nagy bajba jutott ember. És amikor az Isten felvitte a dolgomat a közönség jóvoltából, akkor kötelességemnek éreztem, hogy Adytól József Attiláig, Faludyól Pilinszkyig, Ginsbergen át verseket mondani, zenéket szerezni. Ha már kulturális válságról beszélünk, elmondhatom: már 2022 áprilisában Sárbogárdon elértem az 1000. József Attila-estet.
Piliscsabán élek, és amire nagyon büszke vagyok, hogy a közeli Csolnokon 150-en jöttek el a Tudod, hogy nincs bocsánat címűre. Ez káprázatos. Minden alkalommal, ha túl sok ráadást kérnek, elmondom: már csak az Anyám tyúkját tudom József Attilától. És akkor leesik nekik, hogy nem kell engem komolyan venni. A szomorú az, hogy a 150-ből csak kettő volt fiatalabb 30 évesnél és közülük csak az egyik 20 év alatti. Érdekes a pécsi eset is. 1992-ben meghívtak a nevelési otthonba. Volt ott egy Hobo-klub, bömbölde, ahol minden hónapban ezer gyerek ugrált. Oda hirdették meg a József Attila-estémet, de csak heten jöttek el, nem nyolcan. A direktor ki akarta fizetni a gázsimat, útiköltségemet, de mondtam: nem végeztem el a munkát. Végül csak lett előadás. Egy nénitől kaptam egy levelet, amikor 84 ezer néző előtt játszottam a Népstadionban. Ott fogalmazódott meg bennem: ennyi embernek is érdemes szavalni, ha megérinti a lelküket. Az Egyetemi Színpadon később Latinovits, Mensáros verselt, majd láttam a pódiumon Sebő Ferencet, Jordán Tamást, Madaras Józsefet és Berek Katit. Aztán következtem én, akinek pávatollakat dugdostak a fenekébe, és mutogattam magam. Úgy éreztem én vagyok az, amit leír Nagyon fáj című versében: ”De énnekem/ pénzt hoz fájdalmas énekem/ s hozzám szegődik a gyalázat.” Vagy ami az Irgalom-ban van: „Mit oltalmaztunk, nincs jelen,/ azt most már támadóink védik.”
Ascher Tamással és Vidnyánszky Attilával is dolgoztam együtt, de mindkét oldal az én hátsómat rugdosta. Nagyon nehéz ebből kimaradni. József Attilát is próbálták kommunista költőnek beállítani, pedig ő már 1936-ban látta a visszásságokat, amikor még a szüleim hittek a kommunizmusban. A Világosítsd föl a gyermeked című verse önmagáért beszél: ”Talán dünnyögj egy új mesét,/ fasiszta kommunizmusét - / mivelhogy rend kell a világba,/ a rend pedig arravaló,/ hogy ne legyen a gyerek hiába/ s ne legyen szabad, ami jó.”