Ugrás a tartalomra

Hetvenen túl is ostromolja a Bükk ormait a „Sárkány”

minap.hu
Utoljára módosítva
2020. június 30. kedd 13:01
A magyar és európai országúti kerékpársport történetében Géra Imre neve ma is fogalomnak számít. A Miskolci VSC színeiben olimpikon volt Mexikóban, majd' négy évvel később Münchenben a hatodik helyezett csapatot erősítette. A rendkívül szerény sportembert sokszor próbálták elcsábítani a borsodi megyeszékhelyről, sikertelenül.

A cikk írója, Szűcs István együtt kerékpározott a kiválósággal az MVSC-ben. Géra Imre 1947. március 6-án született Abaújszántón.

Géra ImreÉdesapám szikszói rendőrségi szolgálati biciklije és az édesanyámnak vett kerékpár jelentette az első lehetőséget arra, hogy 6-7 évesen elkezdjek megismerkedni a sportág alapjaival. Két öcsémmel alaposan leteszteltük, hogy mit bírnak ezek a gépek, konkrétan ütöttük-vágtuk és bizony törtük is „őket”.  Miután beköltöztünk Miskolcra, 1962-ben – a 100-as Szakmunkásképző Intézet első éves tanulójaként, Vőfély Pál tanár úr biztatására kerültem a DVTK  Gárdi Lajos által vezetett kerékpáros szakosztályába, ahol Polgár Kálmán lett az edzőnk. Akkoriban nagyon mozgalmas kerékpáros élet volt a városban, hiszen az MVSC-nek, a Miskolci Honvédnak, és a Miskolci Munkásnak is volt ilyen szakosztálya, de a megyében az ózdi, a kazincbarcikai és a szerencsi bringások is meghatározó szerepet töltöttek be.

Szűcs István: Hogy emlékszel vissza az első évekre?

Géra Imre: Rendkívül szorgalmas, kitartó  gyereknek bizonyultam. Az sem mellékes, hogy  nagyon jó géneket örököltem. Gyerekkoromban egymás után ötször úsztam le egy levegővel az 50 métert és hosszú percekig tudtam a víz alatt lenni a kádban. Később kiderült, hogy 7,5 liter volt a vitál-kapacitásom, azaz a teljes belégzés, majd teljes kilégzés után ennyi volt a kilélegzett levegő mennyisége, ami egy átlagos, egészséges felnőttnél nagyjából 4 liter. Laza izomzattal rendelkeztem és mindig is nagyon bírtam a monotóniát, gond nélkül tudtam szenvedni, szerettem tréningezni, melyet legtöbbször egyedül tettem. Kedvenc terepem a Bükk hegység volt, de gyakran tettem nagy köröket szülővárosom, Abaújszántó felé is. Nyugodtan mondhatom, hogy a  kerékpársportot mentálisan és fizikálisan is nekem találták ki.

Szűcs István: Az első igazán komoly eredményekre sem kellett sokáig várni…

Géra Imre: 1964-ben, 17 évesen már felnőtt válogatott voltam, de hiába győztem le tízből nyolc alkalommal a Bp. Vasas és az Újpesti Dózsa színeit képviselő riválisaimat, fővárosi versenyzőként mégis ők utazhattak a tokiói olimpiára, míg én vidékiként itthon maradtam. Az sem törte meg a lendületemet, hogy 1966-ban a Miskolci VSC „bekebelezte” a DVTK szakosztályát. Jó magam a még serdülő korú Négyesi Zoltánnal és a szerelőként-edzőként a „Kubikba” szegődő Polgár Kálmánnal együtt váltottunk egyesületet és szegődtünk el a „Kubikba”, ahol Kovács Károly, vagy ahogy mindenki ismerte, Mackó bácsi volt a szakosztályvezető. Az 1968-as mexikói ötkarikás játékokon való részvétel óriási megtiszteltetést jelentett számomra. Az olimpia szép volt, jó volt, de az országban forradalom tombolt, melyről ma már keveset hallani. Az egyéni mezőnyversenyben két defekt után a  21. lettem, csapatban nem volt esélyünk, mert Pásztor István szövetségi kapitány megbontotta az összeszokott gárdát. Mexikó azért is emlékezetes számomra, mert egy helyi bringaklub ott akart tartani, le akartak igazolni, melyről csaknem nyolc (!) évig leveleztünk. 1969-ben, a Vasutas Európa-bajnokságon, ahol tizennyolc nemzet kerékpárosa vett részt, ezüstérmet szereztem egy NDK-s versenyző mögött.

Szűcs István: A kronológiát követve, jött 1972, München, ahol társaiddal sikerült sporttörténelmet írnotok…

Géra Imre: A müncheni olimpiai faluban alattunk laktak az izraeli birkózók, ami így utólag, a tragikus terrortámadások ismeretében, nem volt éppen életbiztosítás számunkra, de szerencsénkre velünk nem történt semmi. Ott 1972-ben akár dobogósok is lehettünk volna Debreceni Tiborral, Petermann Józseffel és Takács Andrással a négyfős 100 km-es országúti csapatversenyben, de végül a hatodik helyen zártunk, ami a mai napig így is messze a legjobb magyar kerékpáros eredmény az ötkarikás játékokon. Az egyéni mezőnyversenyt a 23. helyen fejeztem be, mindössze 36 másodperccel elmaradva a győztestől. Azért voltunk olyan jó formában, mert egy hónappal az olimpia előtt együtt edzőtáboroztunk a négyszeres Békeverseny-győztes Ryszard Szurkowski nevével fémjelzett lengyel válogatottal, akik ezüstérmesek lettek akkor, majd négy évvel később Montreálban is. Szurkowski 1973-ban Barcelonában, az amatőr vb-n egyéniben és társaival, Stanisław Szozdával és a többiekkel csapatban is aranyérmes lett. München azért is emlékezetes számomra, mert ott nyerte meg hőn áhított egyéni aranyát a csapatban már olimpiai bajnok barátom, Balczó András, akit győzelme után a vállamra vettem, úgy ünnepeltük őt a többiekkel. Büszke vagyok rá, hogy a magyar sport akkori kiemelkedő szereplői közül Gyarmati Andreával, Kozma Istvánnal, Gedó Györggyel, Kajdi Jánossal, Varjú Vilmossal és másokkal is nagyon jó viszonyban voltam.

Szűcs István: Miért nem jöhetett össze számodra az újabb olimpiai szereplés?

Géra Imre: 1976-ban is kivihettek volna bennünket Montreálba, az olimpiára, ha nem „meszelik el” a teljes válogatottat pusztán azért, mert az előző évben ugyanott megrendezett világbajnokság idején elfogadtuk egy 1956-ban odaköltözött honfitársunk meghívását. Sose politizáltam, ma sem teszem, de ezt akkor és azóta sem értem. Ezzel együtt itthon kétszer vitték el fegyveresek, amiért kiálltam az igazamért, melyet utólag elismertek, és elnézést kértek tőlem.

Szűcs István: A 60-as, 70-es, 80-as években megrendezett „szocialista” Békeversenyt annak idején a „kapitalista” Tour de France kistestvéreként is emlegették. Géra Imre nevét ott is hamar megjegyezték. Erről a versenyről milyen emlékek jönnek elő?

Géra Imre: A „Keleti Tour-ként” is jegyzett 15-16 napos Békeversenyen 1968-ban vettem részt először. Drezdából rajtoltunk 25 Celsius-fokban, majd a prágai cél felé vezető úton kaptunk egy 5-6 centiméter hóval kísért szakaszt, ahol szó szerint megfagytunk, én be is dőltem a bringával a hóba. Ezen a körversenyen egyébként volt olyan nap, amikor 360 km-t tekertünk. Hétszer álltam rajthoz a Békeversenyen, ahol mindannyiszor a top15-ben végeztem összetettben, egyszer pedig a 7. helyet érdemeltem ki. Mindeközben párszor voltam 2., 3., 4., 5. is egy-egy szakaszon. Annak bizonyságára, hogy valóban számoltak velem, honosítani akartak a négyszeres egyéni összetett győztes, már említett Szurkowski-féle lengyel válogatottba, ami óriási lehetőség lehetett volna számomra, nagyon jól is esett, de én mégis nemet mondtam. A külföldi csábítások mellett többször hívtak fővárosi klubokba is, a Vasasba, a Dózsába, de hiába. Ennyi év távlatából sem bántam meg, hogy nem mentem és itt maradtam, Miskolcon.

Szűcs István: Az országos bajnokságokon megnyert egyéni és csapat aranyérmek mellett további szép sikereket is magadénak tudhatsz. Ezek közül melyekre vagy a legbüszkébb?

Géra Imre: Nem könnyű kérdés. Az Alpe Adria olasz körverseny összetett 2. helye, a hatnapos Bohémia-körverseny kétszeri megnyerése, háromszori második helye ide tartozik. A román tourt kétszer, a bolgárt egyszer nyertem meg összetettben. A sivatagi algériai körversenyen kétszer nyertem szakaszt és az összetettben második lettem. A Mecsek-kupán is kétszer, a Bükk kupán pedig négyszer diadalmaskodtam, a Kassa-Tátra nemzetközi versenyen pedig kétszer bizonyultam a legjobbnak. Egy nagy szívfájdalmam van csak, mégpedig az, hogy a magyar körversenyt 1965-1993. között nem rendezték meg, így a hazai „tour”-on egyszer sem bizonyíthattam.

Szűcs István: Honnan jött a „Sárkány” becenév, mely a mai napig a névjegyed aktív része?

Géra Imre: A kerékpáros berkekben legendának számító Velvart-műhelyben a 70-es évek elején készítettek egy arany színű vázat nekem, melynek elejére felkerült egy címeres sárkány is. Mivel már akkor meglehetősen jól mentem, egyre többször mondogatták rólam, hogy „úgy megy, mint a sárkány” Innentől kezdve mindenki „Sárkánynak” hívott. Sokan nem is tudták a rendes nevemet.

Szűcs István: Pályafutásod során kire néztél fel legjobban?

Géra Imre: Gyerekkoromban a többszörös Tour de France-győztes francia Jacques Anquetil és a belga Eddy Merckx voltak a példaképeim. Érdekesség, hogy utóbbival versenyeztem egy világbajnokságon, igaz, én az amatőrök, ő pedig a profik között. Az amatőröknél meccseltem vb-n a később szintén Tour de France-győztes holland Joop Zootemelk-kel is.

Szűcs István: 1978-ban még klub szinten levezettél, majd befejezted pályafutásodat. Hogyan alakult ezt követően a civil életed?

Géra Imre: Visszavonulásomig a különböző versenyek, edzőtáborok szövetségi kikérői miatt sokszor hiányoztam munkahelyemről, a MÁV Építésügyi Főosztályáról. 1985-ig dolgoztam itt fizikai munkásként, minden rám bízott munkát elvégeztem becsülettel. A következő hat évben ipari alpinistaként kerestem a kenyeremet. Kéményeket festettünk, panelházakat szigeteltünk. Egykori csapattársammal, Szikszai Tibivel gyakran barlangásztunk is, de azt csak hobbiból. Alpintechnikás éveim alatt is folyamatosan tanultam, melynek eredményeként elmondhatom, hogy nyolc (esztergályos, marós, lakatos, villanyszerelő, nehéz gépkezelő, könnyű gépkezelő, ipari alpinista, kőműves) szakmám és két technikusi (gépipari, villamosipari) oklevelem van. 1991-től három éven át Németországban dolgoztam brigádvezetőként egy laklatos műhelyben, majd következett két és fél év Tengízben. Mindkét külföldi munka azt a célt szolgálta, hogy ki tudjam fizetni a házunkra felvett hitelt. A következő időszakban egy vállalkozónál dolgoztam CNC-eszergályosként, de az akkori adótörvények miatt ezt hamar abbahagytam, hiszen több volt a levonásom, mint a keresetem. 60 évesen mentem el nyugdíjba. A sors kegyetlensége folytán két feleségemet temettem el, a másodikat 2016-ban. Azóta egyedül élek. Kétdiplomás lányom Hollandiában él a férjével és két unokámmal, akiket csak nagyon ritkán láthatok. Itthon mindig barkácsolok valamit. Nemrégiben egy I. világháborúból származó, apámtól örökölt, limitált szériás írógépet újítottam fel, de a szomszéd gyerekek bringáját is én javítom. Nálam még szerelő nem járt, mindent megcsinálok miskolci kis családi házam körül.

Szűcs István: Régi sporttársaiddal összejártok-e manapság?

Géra Imre: A régiek közül Petermann Józseffel, Debreczeni Tiborral, Nagy Gáborral, valamint egykori csapattársaim közül a Csathó-testvérekkel, a moszkvai olimpiát is megjárt Tamással és bátyjával, Péterrel, illetve Hubay Györggyel, Kiss Simon Elekkel tartom rendszeresen a kapcsolatot. Jó érzéssel tölt el, hogy Hubay Gyurinak én lehettem a hazai példaképe.

Szűcs István: Mit jelent számodra manapság a kerékpár, a kerékpározás?

Géra Imre: Edző, sportvezető sosem akartam lenni, mert nem igazán hittem abban, hogy maximalizmusomat érvényesíteni tudtam volna, félgőzzel pedig egyiket sem akartam csinálni. A kerékpártól azonban sosem szakadtam el. Négy gépem van, melyek közül kettő napi használatos, kettőt viszont „ereklyeként”  bent tartok a szobában. Mindenhová, boltba, orvoshoz, bankba bringával járok, csak akkor választom a buszt, ha nagyon muszáj. Ma is rendszeresen járom a Bükköt, Lillafüredet, Hollóstetőt, de gyakran kitekerek Miskolctapolcára is. Televízión természetesen folyamatosan követem a nagy kerékpáros versenyeket. A mai menők közül talán Nairo Quintana a legszimpatikusabb számomra. Ha meghívnak, örömmel látogatok ki a Tour de Hongrie miskolci, borsodi szakaszaira is. Két éve például díszvendég és díjátadó lehettem a miskolci befutót követően.

További hírek

Olvasnivaló

Programok

Jelenleg nincsenek programok!