Ugrás a tartalomra

Nincsenek véletlenek

Gallai Judit
Utoljára módosítva
2023. november 12. vasárnap 12:42
Gallai Judit jegyzete.

„Elnézést, véletlen volt!” – hadarjuk el gyorsan számtalanszor, vagy épp nekünk mondják. Véletlenek? Váratlan események? Szerintem olyanok nem is léteznek. Hiszem, minden okkal, pontosan a megfelelő időben érkezik meg hozzánk. Mire van szükségünk ahhoz, hogy ezt megéljük? Nagyon egyszerű. Azt vallom, érdemes az érzéseinkre figyelnünk, befelé megélnünk a pillanatot, és hinni, nekünk is megadatik. Természetesen, hogy a csipetnyi humor se maradjon ki, nem arra gondolok, hogy bevásárlás közben a lábunkra tolják a bevásárlókocsit.

Az elmúlt években számos alkalommal átéltem azt a fantasztikus érzést, hogy találkoztam, találkozhattam olyan emberekkel, akik mind hozzátettek az életemhez apró kirakós darabokat, kis téglákat, talán bátran mondhatom azt is, hogy mérföldköveket, melyek segítségével jobban megismertem önmagam, és hatalmas lépéseket tettem előre. Ők azok, bárhol is futottam össze velük a világban, akik új nézőpontokat mutattak meg nekem, világítottak meg olyan területet a lámpásaikkal, melyek mindaddig vakfoltok voltak az életemben. Lelki társak-e ők? Hiszem, hogy igen. Ahogy a múlt heti cikkben is írtam, a lelki társak nem azok, akikkel leéljük az életünket, hanem azok, akik új távlatokat nyitnak számunkra, és azok is ők, akik új fordulatot hoznak a mindennapjainkba.

Úgy érzem, ha merünk a változás útjára lépni, ha merjük vállalni a gondolatainkat és érzéseinket, akkor megtörténik ez a csoda. Váratlanul – miközben mégis mérnöki pontossággal – pontosan akkor érkezik, mikor felkészültünk rá. Mikor nem számítunk rá, és mikor valóban csontig hatolva lép be az életünkbe valaki, akire legkevésbé számítottunk. Aki rég elfeledett emlékekről mesél, feltép régi sebeket, melyeket gondosan letapasztva őriztünk hosszú évekig, évtizedekig. A mély beszélgetés, a hallgatás, a kérdések, a tabuk nélkül megbeszélt témák elindítják ezeket a sebeket a gyógyulás útján.

Itt már nem számít, hogy maradtak-e ki évek, egyszerűen csak két sokat megélt ember vagyunk, akik a lemez B oldalát játsszák már, mégis képesek az előző oldal eseményeit felidézni, megbeszélni, hol mosolyogva, máshol meghatódva. A beszélgetés nem elszív, hanem feltölt. Nem a megfelelésről szól, hanem két sokat megélt ember tartalmas és mély beszélgetéséről, életről, halálról, szeretetről, gyerekekről, kapcsolatokról, családról, tiszteletről, érzelmekről. Nem egyetértés vagy ellenzés a lényeg, hanem a figyelem, a meghallgatás. A véleményformálás a bírálat helyett. Az érzés, amely felkavar. Nem mindent elsöprően szenvedélyes, sokkal inkább megnyugtató és kiegyensúlyozott. Értelmet nyer minden, amit addig átéltünk, ami olyanná tett bennünket, amilyenek akkor vagyunk. A ráadás pedig, hogy mindeközben újra rátalálunk a rég elfeledett gyermeki énünkre.

Tiszta kommunikáció, tisztelet, bizalom. Talán ezek a legfontosabb kulcsszavak ilyenkor. Amikor minden elvárás nélkül, őszintén oszthatjuk meg mindazt, ami eddig életünk során történt velünk. Nem okoz gondot, hogy titkokat osszunk meg, rossz lépéseket és döntéseket vállaljunk fel akkor és ott, mert azt érezzük, és legbelül tudjuk is, hogy nem bírál, vagy épp ítél el érte a másik fél. Ez is egy olyan érzés, amiért érdemes élni. Amire érdemes várni.