Itt fontos szót ejtenünk a birtoklási vágyról, mely talán az egyik legalattomosabb „betegsége” életünknek, legyen szó a legújabb technikai készülékekről, nagyobb házról vagy épp személyről – barátról, szerelemről. Személyes tapasztalatom, hogy egyre többen halmozzák maguk körül a tárgyakat, melyek skálája a könyvektől, a ruhadarabokon át egészen a drágábbnál drágább, sokszor hasznavehetetlen dolgokig tart. Át sem gondolják sokan, valóban szükség van e az épp aktuálisan akciózott termékre, sokkal jobban örülnek annak, hogy végre hozzájuthatnak, még ha nem is fogják használni. Ha tehetik, rögtön vesznek belőle kettőt. Életüket meghatározzák a felgyülemlett, összegyűjtött emlékek, két kézzel, görcsösen ragaszkodnak a tulajdonukhoz, legyen az tárgy vagy épp emberi kapcsolat. Gondot okoz nekik megosztani másokkal bármit, hiszen félnek, rettegnek, hogy ezáltal kevesebbek lesznek. Különféle indokokat eszelnek ki arra az esetre, ha valaki mégis segítséget kér tőlük, vagy épp szükségük lenne egy általuk birtokolt tárgyra, eszközre. S talán ők vannak legjobban megdöbbenve, mikor hasonló esetben csupa elutasítást kapnak.
Sajnos nem csak a tárgyakkal, de az általuk birtokolt személyekkel is hasonlóan bánnak, éreznek. Féltékennyé, ingerlékennyé, agresszívvá válnak, mikor valaki a körükben élő, családi – baráti kötelékbe tartozó személlyel létesít kapcsolatot. Mindent megtesznek, hogy az adott kapcsolatot tönkre tegyék, a bizalmat megingassák, semmi nem tartja vissza őket még a legalattomosabb eszközöktől sem. Mennyi hazugság, játszma van ezekben a kapcsolatokban, a másik lelkének megdolgozása, lekicsinylése, zaklatás – a másik oldalon pedig e félelem, a titkok. Mind jobban ragaszkodnak ezekhez a kapcsolatokhoz, már – már megfojtva a másikat álságos szeretetükkel, nem veszik észre, hogy ezzel szép lassan minden szálat megszakítanak vele. Az ilyen kapcsolatok élete soha nem lehet hosszú életű, hiszen mindenfajta őszinteséget és szeretetet nélkülöz. Félnek egyedül maradni, rettegnek a magánytól, pedig épp társas magányban élik mindennapjaikat. Félelem tölti el őket attól, hogy pótolhatók vagy attól, hogy titkaik, életük részletei napvilágra kerülnek.
Mit tehetnek? Hogyan győzhetik le félelmeiket, s léphetnek ki a napfényre? Az egyik megoldás a megbocsátás, ami természetesen nem egyszerű. Ez azonban elengedhetetlen ahhoz, hogy boldog(abb) és teljes(ebb) életet élhessünk. Ugyanígy kell szépen lassan kiiktatni a mindennapjainkból a negatív érzéseket, a haragot, a dühöt vagy éppen a csalódást. Figyeld csak meg, ha valaki felbosszant vagy bánatot okoz neked, őt magát hogyan érinti ez? Ugye? Máris látod magad előtt a gúnyos mosolyt, hallod az elejtett megjegyzéseket és látod, amint a másik magadra hagy téged a gondokkal. Sose felejtsd el, hogy az, amit érzel – az a tiéd. Ha bosszús vagy, haragos vagy dühös – ez mind – mind benned van. Nem tudod a másiknak átadni. Ha nem hatnak az érzéseid a másikra, akkor azok mind egy szálig a te birtokodban maradnak; s előbb utóbb megbetegítenek. Olyan ez, mint az ajándék, amit nem fogadnak el tőled. Nálad marad. Az összes érzés, melyet magadban tartasz, nem engedsz el, sajnos neked okoz majd gondot. Engedd el mindazt, ami már nem szolgálja az életed. Fogadd el, hogy mások másképp látják a dolgokat, s hagyd élni a saját életüket. Tégy úgy, ahogy neked jó és elfogadható. Ne akarj se megfelelni, s ne is őrizd görcsösen a rossz emlékeket.
