Nos, nem ilyen egyszerű az élet, rá kellett ébrednem, száz százalékos veszteséget az ember nem tud bekalkulálni. Van egy tűréshatár, amit elfogadunk, belenyugszunk, de mikor minden, vagy majdnem minden megy, az ép ésszel felfoghatatlan.
Nem vagyok megélhetési termelő (még szövegben sem), soha semmim nem múlt a növények fagyásán, legfeljebb azon bosszankodtam, hogy a piacon drágább a primőr, de idén először, a magam – mindenki máséhoz mérve csekély – kára miatt át kellett értékelnem a fagykárról alkotott nézeteimet. Május első napjának reggelén, a dolgozószobám ablakán kitekintve megdöbbenve látom, hogy az évek óta nagy odafigyeléssel gondozott, növendék diófám tegnap még üdezöld, friss, nyúlánk hajtásai rozsdaszínre váltottak. Kimentem hozzá, hogy közelről szemügyre vehessem, körbejártam, s azon tanakodtam, mit ronthattam el, milyen fertőzés kerülhetett az öntözővizébe. Apám épp ekkor szólt szemből, hogy nézzem meg, magasan lefagyott a diófája. Még ilyen szomorú látványt soha nem nyújtott a kertem. Tiszafáim friss hajtásai, az egész télen homokkal és szalmával védett fügebokrom, serdülő eperfám apró levélkéi mind-mind összesöndörödve, a kertvégi kisházra felfuttatott vadszőlőm és az előkert magnóliabokra teljesen kipusztulva meredtek. Nem tudni, hogyan térnek majd magukhoz, egyáltalán, kapnak-e új erőre. Azt hallottam a hírekben, hogy az igénytelenebb növények megúszták a fagyot. Na, ezen még jobban felpaprikáztam magam: mintha azt sugallták volna, hogy egyesek olcsóságuknál, jelentéktelenségüknél fogva még arra sem képesek, hogy hagynák, egy kicsit is megvenné őket az isten hidege.
Vass Tibor
Nem vagyok megélhetési termelő (még szövegben sem), soha semmim nem múlt a növények fagyásán, legfeljebb azon bosszankodtam, hogy a piacon drágább a primőr, de idén először, a magam – mindenki máséhoz mérve csekély – kára miatt át kellett értékelnem a fagykárról alkotott nézeteimet. Május első napjának reggelén, a dolgozószobám ablakán kitekintve megdöbbenve látom, hogy az évek óta nagy odafigyeléssel gondozott, növendék diófám tegnap még üdezöld, friss, nyúlánk hajtásai rozsdaszínre váltottak. Kimentem hozzá, hogy közelről szemügyre vehessem, körbejártam, s azon tanakodtam, mit ronthattam el, milyen fertőzés kerülhetett az öntözővizébe. Apám épp ekkor szólt szemből, hogy nézzem meg, magasan lefagyott a diófája. Még ilyen szomorú látványt soha nem nyújtott a kertem. Tiszafáim friss hajtásai, az egész télen homokkal és szalmával védett fügebokrom, serdülő eperfám apró levélkéi mind-mind összesöndörödve, a kertvégi kisházra felfuttatott vadszőlőm és az előkert magnóliabokra teljesen kipusztulva meredtek. Nem tudni, hogyan térnek majd magukhoz, egyáltalán, kapnak-e új erőre. Azt hallottam a hírekben, hogy az igénytelenebb növények megúszták a fagyot. Na, ezen még jobban felpaprikáztam magam: mintha azt sugallták volna, hogy egyesek olcsóságuknál, jelentéktelenségüknél fogva még arra sem képesek, hogy hagynák, egy kicsit is megvenné őket az isten hidege.
Vass Tibor