Az 1890-es évektől a munkások nemzetközi ünnepe, az 1990-es évektől a munkavállalók szolidaritási napja.
1817-ben, Robert Owen gyártulajdonos megfogalmazta és közzétette a munkások követeléseit, köztük az addig 10-14 órás munkaidő nyolc órára csökkentését. Több kisebb tüntetést, illetve sztrájkot is tartottak, hatására 1847-ben a nők és gyerekek munkaidejét 10 órában maximalizálták Nagy-Britanniában és gyarmatain.
1856. április 21-én sztrájkba léptek az ausztráliai Melbourne városában a kőművesek és építőmunkások, s a parlament elé vonulva követelték a nyolcórás munkaidő bevezetését. Akciójuk sikerrel zárult, a rövidebb munkaidő ellenére még a fizetésük sem lett kevesebb.
Angliában a 10 órás munkaidő az 1870-es évekre vált általánossá.
1866-ban az I. Internacionálé (a munkásság szervezeteinek első nemzetközi egyesülése) genfi kongresszusán alapelvként fogadták el: "A kongresszus a nyolcórás munkanap bevezetését az első lépésnek tekinti a munkásosztály felszabadulása felé".
1884-ben az Amerikai Munkásszövetség (AFL) chicagói kongresszusán azt ajánlotta a törvényhozóknak, hogy 1886. május 1-jétől az országban mindenütt vezessék be a nyolcórás munkanapot. Sztrájkot és felvonulást hirdettek erre a napra, melyben 350 ezren vettek részt. Milwaukee-ben a rendőrök a tömegbe lőttek, kilencen haltak meg.
Az állami alkalmazottak számára bevezették a nyolcórás munkanapot.
A munkások, valamint a sztrájktörőket védő rendőrök közti konfliktusban május 3-án 4-en, másnap egy rendőrtiszt halt meg. Megtorlásul nyolc anarchista vezetőt állítottak bíróság elé, s bizonyítatlan vádak alapján el is ítélték őket, közülük négyet 1887-ben kivégeztek. 1888-ban az Amerikai Munkásszövetség St. Louis-i kongresszusán elhatározták, hogy május elsején emléktüntetéseket rendeznek, s ezeket nemzetközi szintre emelik.
II. Internacionálé alakuló kongresszusa 1889-ben Párizsban úgy határozott, hogy a három évvel korábbi chicagói tüntetés kezdetének negyedik évfordulóján, 1890. május 1-jén a szakszervezetek és egyéb munkásszerveződések együtt vonuljanak fel a nyolcórás munkaidő bevezetése, illetve a nemzetközi szolidaritás kifejezése érdekében.
Magyarországon is először 1890-ben tartottak május 1-jei tömegdemonstrációt. Az Internacionálé 1891-es második kongresszusán május elsejét hivatalosan is a "munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé" nyilvánították.
A munkásünnep a XX. század folyamán a legnagyobb nemzetközi szocialista ünnep lett. A volt szocialista országokban ezen a napon nagyszabású, látványos felvonulásokkal a munkások által elért gazdasági és szociális vívmányokat ünnepelték.
A szocialista rendszerek bukása után - a munkavállalók szolidaritási napjának nevezik. A világ számos nagyvárosban a szakszervezeti szövetségek szerveznek megmozdulásokat, céljuk főként a munkavállalói jogok védelme, érvényesítése, méltó bér és nyugdíj elérése, a munkahelyek megőrzése.
1817-ben, Robert Owen gyártulajdonos megfogalmazta és közzétette a munkások követeléseit, köztük az addig 10-14 órás munkaidő nyolc órára csökkentését. Több kisebb tüntetést, illetve sztrájkot is tartottak, hatására 1847-ben a nők és gyerekek munkaidejét 10 órában maximalizálták Nagy-Britanniában és gyarmatain.
1856. április 21-én sztrájkba léptek az ausztráliai Melbourne városában a kőművesek és építőmunkások, s a parlament elé vonulva követelték a nyolcórás munkaidő bevezetését. Akciójuk sikerrel zárult, a rövidebb munkaidő ellenére még a fizetésük sem lett kevesebb.
Angliában a 10 órás munkaidő az 1870-es évekre vált általánossá.
1866-ban az I. Internacionálé (a munkásság szervezeteinek első nemzetközi egyesülése) genfi kongresszusán alapelvként fogadták el: "A kongresszus a nyolcórás munkanap bevezetését az első lépésnek tekinti a munkásosztály felszabadulása felé".
1884-ben az Amerikai Munkásszövetség (AFL) chicagói kongresszusán azt ajánlotta a törvényhozóknak, hogy 1886. május 1-jétől az országban mindenütt vezessék be a nyolcórás munkanapot. Sztrájkot és felvonulást hirdettek erre a napra, melyben 350 ezren vettek részt. Milwaukee-ben a rendőrök a tömegbe lőttek, kilencen haltak meg.
Az állami alkalmazottak számára bevezették a nyolcórás munkanapot.
A munkások, valamint a sztrájktörőket védő rendőrök közti konfliktusban május 3-án 4-en, másnap egy rendőrtiszt halt meg. Megtorlásul nyolc anarchista vezetőt állítottak bíróság elé, s bizonyítatlan vádak alapján el is ítélték őket, közülük négyet 1887-ben kivégeztek. 1888-ban az Amerikai Munkásszövetség St. Louis-i kongresszusán elhatározták, hogy május elsején emléktüntetéseket rendeznek, s ezeket nemzetközi szintre emelik.
II. Internacionálé alakuló kongresszusa 1889-ben Párizsban úgy határozott, hogy a három évvel korábbi chicagói tüntetés kezdetének negyedik évfordulóján, 1890. május 1-jén a szakszervezetek és egyéb munkásszerveződések együtt vonuljanak fel a nyolcórás munkaidő bevezetése, illetve a nemzetközi szolidaritás kifejezése érdekében.
Magyarországon is először 1890-ben tartottak május 1-jei tömegdemonstrációt. Az Internacionálé 1891-es második kongresszusán május elsejét hivatalosan is a "munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé" nyilvánították.
A munkásünnep a XX. század folyamán a legnagyobb nemzetközi szocialista ünnep lett. A volt szocialista országokban ezen a napon nagyszabású, látványos felvonulásokkal a munkások által elért gazdasági és szociális vívmányokat ünnepelték.
A szocialista rendszerek bukása után - a munkavállalók szolidaritási napjának nevezik. A világ számos nagyvárosban a szakszervezeti szövetségek szerveznek megmozdulásokat, céljuk főként a munkavállalói jogok védelme, érvényesítése, méltó bér és nyugdíj elérése, a munkahelyek megőrzése.