– Mi volt az első reakciója, amikor kézhez kapta a meghívót? Egyáltalán, tudott valamit a készülő meglepetésről?
– Konkrétan a televíziósoktól tudtam meg, hogy rám esett a városatyák választása. A színházi díjátadást megelőzően ugyanis minden kitüntetettről készítettek egy rövid bemutató jellegű anyagot. Arról korábban értesültem, hogy ebben az évben is felterjesztettek, számomra mindenképpen nagy megtiszteltetés, és eddigi tevékenységemnek az elismerése is egyben. Miskolcon 1975 óta edzősködök, előtte tizenegy éven keresztül versenyeztem.
– Ezek szerint észrevették, hogy az elmúlt évtizedek során letett valamit az asztalra!
– Így van, és ez nagyon jól esett. Az eredménylista egyébként önmagáért beszél: világbajnoki aranyérmek, és érmek, Európa-bajnoki érmek. Ráadásul ezeket nem ugyanaz a vívó szerezte, hanem többen osztoztak a sikerben. Minden időszakban volt néhány olyan tanítványom, aki a nemzetközi porondon is megállta a helyét.
– Egyébként hogyan, mikor dőlt el, hogy a versenyzés befejezése után sem szakad el a pástok világától?
– A Földes Ferenc Gimnáziumban Irsa Tibor volt a testnevelő tanárom. Egyszer kórházba került, és én vettem át az edzések vezetését. A csoport tagjaitól alighanem kedvező vélemény jutott el hozzá, mert megköszönte a beugrást, és felhívta a figyelmemet: gondolkozzak el, mert jó edző válhat belőlem. A Testnevelési Főiskolán először megszereztem a szakedzői képesítést, majd a tanári diplomát is.
– Az edzősködést Diósgyőrött kezdte, és a mai napig is a DVE kötelékében oktat!
– A sportiskolából kerültem a szakosztályhoz. 1980-bn lettem vezető edző, mert Mándy Tamás engedély nélkül külföldre távozott. Három fegyvernemben dolgoztunk, de nehezedtek a körülmények. A rendszerváltás után álltunk át a párbajtőrre. Ez volt ugyanis a legolcsóbb, és viszonylag kisebb technikai alapokkal is lehetett versenyeztetni a gyerekeket. A megszerezhető húsz országos bajnokság közül hatot nyert a Diósgyőr, a lányok sokáig az élen álltak.
– Pedig a körülményeik egyáltalán nem voltak ideálisak!
– Rendkívül mostoha körülmények között dolgoztunk. A város egyik legrosszabb hírű környékén, a Béke Szállóban tartottuk az edzéseket – huszonhárom éven át! Jelenleg az Egészségügyi Főiskolában gyakorolnak sportolóink. A Diósgyőri Vívó Egyesületnél ketten foglalkozunk a 48 vívóval.
– Mindig könnyen megtalálta a hangot a versenyzőkkel?
– Ez soha nem okozott gondot. Nem vagyok kiabálós fajta, ha szükséges, akkor azonban felemelem a hangom. Az Avasi Gimnáziumban is tudják rólam, hogy nyugodt az alaptermészetem, a hangerő fokozódása már konfliktust jelez. A versenyeken sem ugrálok, inkább magamban dolgozom fel a történteket. Ennek persze van hátránya is, hiszen le kell vezetni valahogyan a feszültséget. Maximalista vagyok, a tanítványaim is azok. Mindig a csúcsra török!
– Sok tanítványa vett vándorbotot a kezébe, és távozott. Hogyan élte ezt meg, mi jelent még motivációt az edzői munkájában?
– A főváros teljesen más kategória. A feltételeket, az anyagi támogatást össze sem szabad hasonlítani a vidékivel. Mi amatőr körülmények között dolgozunk, itt mindenki magának veszi meg a felszerelést. A vívás költséges sportág, egy kezdőnek az alapfelszerelése 80-100 ezer forintba kerül. A szülőknek mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk. Örülök, ha valakinek máshol még jobban kiteljesedik a tudása. Mi motivál? Nos, engem az tökéletesen kielégít, hogy fiatalokat nevelek. Érzek magamban annyi erőt, hogy Miskolcról világbajnokságra, illetve Európa-bajnokságra juttassak el néhány gyereket.
Doros László
– Konkrétan a televíziósoktól tudtam meg, hogy rám esett a városatyák választása. A színházi díjátadást megelőzően ugyanis minden kitüntetettről készítettek egy rövid bemutató jellegű anyagot. Arról korábban értesültem, hogy ebben az évben is felterjesztettek, számomra mindenképpen nagy megtiszteltetés, és eddigi tevékenységemnek az elismerése is egyben. Miskolcon 1975 óta edzősködök, előtte tizenegy éven keresztül versenyeztem.
– Ezek szerint észrevették, hogy az elmúlt évtizedek során letett valamit az asztalra!
– Így van, és ez nagyon jól esett. Az eredménylista egyébként önmagáért beszél: világbajnoki aranyérmek, és érmek, Európa-bajnoki érmek. Ráadásul ezeket nem ugyanaz a vívó szerezte, hanem többen osztoztak a sikerben. Minden időszakban volt néhány olyan tanítványom, aki a nemzetközi porondon is megállta a helyét.
– Egyébként hogyan, mikor dőlt el, hogy a versenyzés befejezése után sem szakad el a pástok világától?
– A Földes Ferenc Gimnáziumban Irsa Tibor volt a testnevelő tanárom. Egyszer kórházba került, és én vettem át az edzések vezetését. A csoport tagjaitól alighanem kedvező vélemény jutott el hozzá, mert megköszönte a beugrást, és felhívta a figyelmemet: gondolkozzak el, mert jó edző válhat belőlem. A Testnevelési Főiskolán először megszereztem a szakedzői képesítést, majd a tanári diplomát is.
– Az edzősködést Diósgyőrött kezdte, és a mai napig is a DVE kötelékében oktat!
– A sportiskolából kerültem a szakosztályhoz. 1980-bn lettem vezető edző, mert Mándy Tamás engedély nélkül külföldre távozott. Három fegyvernemben dolgoztunk, de nehezedtek a körülmények. A rendszerváltás után álltunk át a párbajtőrre. Ez volt ugyanis a legolcsóbb, és viszonylag kisebb technikai alapokkal is lehetett versenyeztetni a gyerekeket. A megszerezhető húsz országos bajnokság közül hatot nyert a Diósgyőr, a lányok sokáig az élen álltak.
– Pedig a körülményeik egyáltalán nem voltak ideálisak!
– Rendkívül mostoha körülmények között dolgoztunk. A város egyik legrosszabb hírű környékén, a Béke Szállóban tartottuk az edzéseket – huszonhárom éven át! Jelenleg az Egészségügyi Főiskolában gyakorolnak sportolóink. A Diósgyőri Vívó Egyesületnél ketten foglalkozunk a 48 vívóval.
– Mindig könnyen megtalálta a hangot a versenyzőkkel?
– Ez soha nem okozott gondot. Nem vagyok kiabálós fajta, ha szükséges, akkor azonban felemelem a hangom. Az Avasi Gimnáziumban is tudják rólam, hogy nyugodt az alaptermészetem, a hangerő fokozódása már konfliktust jelez. A versenyeken sem ugrálok, inkább magamban dolgozom fel a történteket. Ennek persze van hátránya is, hiszen le kell vezetni valahogyan a feszültséget. Maximalista vagyok, a tanítványaim is azok. Mindig a csúcsra török!
– Sok tanítványa vett vándorbotot a kezébe, és távozott. Hogyan élte ezt meg, mi jelent még motivációt az edzői munkájában?
– A főváros teljesen más kategória. A feltételeket, az anyagi támogatást össze sem szabad hasonlítani a vidékivel. Mi amatőr körülmények között dolgozunk, itt mindenki magának veszi meg a felszerelést. A vívás költséges sportág, egy kezdőnek az alapfelszerelése 80-100 ezer forintba kerül. A szülőknek mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk. Örülök, ha valakinek máshol még jobban kiteljesedik a tudása. Mi motivál? Nos, engem az tökéletesen kielégít, hogy fiatalokat nevelek. Érzek magamban annyi erőt, hogy Miskolcról világbajnokságra, illetve Európa-bajnokságra juttassak el néhány gyereket.
Doros László