Nem csupán közterek és épületfalak őrzik munkáját: tanárként több generációnyi diáknak kísérte útját az érvényesülés felé, formálta művészi szemléletét.
- Szolnokon születtem, ott jártam az iskoláimat, majd érettségiztem 1969-ben. Fölvettek az Egri Tanárképző Főiskolába, ahol 1974-ben szereztem földrajz-rajz szakos diplomát. A főiskolán ismerkedtem meg a feleségemmel is, aki egyébként szintén pedagógus: együtt kezdtük a tanítást egy szolnoki általános iskolában.
A fiatal pár 1979-ben költözött Miskolcra.
- A feleségem miskolci születésű, így a lehetőségek között előkelő helyen szerepelt a város, amikor azon gondolkodtunk, hol telepedjünk le. Állás- és lakáslehetőség is várt ránk, ami megkönnyítette a döntésünket.
Jószay Zsolt viszonylag későn, ám annál érdekesebb módon ismerkedett meg későbbi hivatásával.
- A családom nem foglalkozott a művészetek semmilyen ágával sem. Másodikos gimnazista lehettem, amikor szüleimnek feltűnt, hogy tehetségem van a szobrászathoz. Volt egy cserépkályhánk, azt jött javítani a kályhásmester. Ki kellett samottozni, ehhez hozott egy nagy vödör agyagot. Ami a munka után megmaradt ebből, azt az udvarra öntötte ki. Rábukkantam a felesleges agyagra és unalmamban elkezdtem gyurkálni: különböző állatokat formáztam belőlük. Édesanyámék felfigyeltek erre, és tetszettek nekik a kis figurák. Úgy döntöttek, elvisznek a Szolnoki Művésztelepre. Ott működött egy szakkör középiskolásoknak. Többnyire kisméretű szobrokat készítettünk plasztilinból meg gipszből. Emellett rajzot is tanultam. Így ébredt a késztetés: mi lenne, ha érettségi után ezzel foglalkoznék tovább?
Mivel nem ilyen oktatási felfogású középiskolából indult, Jószay Zsolt járatlan volt a kortárs művészetben, nem igazán ismerte az alkotókat. Ezt kitartó önfejlesztéssel pótolta a főiskolán.
- Beleástam magam a tanulásba, igyekeztem elsajátítani mindent, ami a szakmához szükséges. A Szolnoki Művésztelep alkotóinak is sokat köszönhetek. Az egyik nyáron például egy ottani művészhez jártam segédként: egy nagy köztéri szobrán dolgoztunk. Ez is hasznos tapasztalatnak bizonyult, sok dolgot tanultam.
Formálni
Miskolcon általános iskolai tanárként kezdte a pályáját, emellett a Petőfi Sándor Középiskolai Fiúkollégiumban dolgozott nevelőtanárként.
- Abban az időben nem volt más olyan állás, ami mellett tudtam volna a szobrászattal is foglalkozni. A kollégiumi munka viszont viszonylagos szabadidőt biztosított számomra ehhez.
Végül a Gábor Áron Szakközépiskolába került, ami korábban kohó- és öntőipari technikumként működött. Jószay Zsoltnak komoly szerepe volt abban, hogy manapság művészeti iskolaként emlegetik a Gábor Áront. Mondhatni, szobrai mellett a diákok szemléletét és az iskola arculatát is faragta.
- Az iskola meglévő műhelyeire épült a művészeti képzés, mint amilyen például a kovács- és asztalosműhelyek voltak. Itt kezdtem rajzot tanítani.
A művészeti tagozat alapítótanáraként vezette a szobrász szakot, ráadásul a rajz mellett mintázást is oktatott.
- Az iskolán belül külön épületben kaptunk helyet, a művészetis diákoknak csak a közismereti órákat tartották közösen a többi tanulóval. Jó hangulatú munka folyt jó tanárokkal. Nagyon sokan jelentkeztek tőlünk képzőművészeti főiskolára, egyetemre. Számos országos versenyről hoztak el első helyet a gyerekek. Végül 2005-ben egy – talán mondhatom – sikeres tanári pályát zártam le, amikor nyugdíjba jöttem. Egyrészt azt tanítottam, amit szeretek, emellett volt elég szabadidőm az alkotáshoz is.
Jószay Zsolt úgy véli, a művészeti képzés során a legfontosabb az, hogy kialakuljon egyfajta egyedi szemléletmód a diákokban.
- Érzékenyítés a művészetek iránt – talán mostani szóhasználattal így lehetne legjobban kifejezni. Rámutatni a szépre, megismertetni a gyerekekkel a harmóniát, legyen szó akár természetről, akár más területekről. Meg kell tanulniuk észrevenni a mozgásban rejlő tökéletességet, ha például egy emberi alakot formáznak. Rá kell érezni, hogy lehet a képzőművészetben a különböző személyiségjegyeket, karaktereket hatékonyan kifejezni.
Munkák és napok
1987-től a Művészeti Alapnak, ezután a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, 1991-től a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének tagja, emellett tagja a Magyar Szobrász Társaságnak is. Több elismerést kapott, köztük a Kondor Béla-díjat 2001-ben. Jószay Zsolt köztéri művei mindenekelőtt Miskolcon és a várost övező régióban láthatók. Munkáit őrzi több hazai közgyűjtemény is.
- Mindig faragni szerettem a legjobban, elsősorban fát: elérhető alapanyag, könnyű mozgatni, emiatt nagyobb méretű alkotásokat is lehet készíteni belőle felesleges fáradozás nélkül. Mindemellett a fának van egyfajta természetes melegsége. Sok mindent ki lehet vele fejezni.
A miskolci művész 15 köztéri szobrát őrzik parkok, terek, többek között a város központi helyén lévő Szent István téren elhelyezett Szent István-szobrot is az ő keze és képzelete formázta.
- Talán az volt a legnagyobb munkaigényű szobrom. Mikor láttam a kiírást, rögtön a Szent Korona jutott eszembe, pontosabban az abroncsán lévő zománcképek: ha jobban megnézzük, az apostolok egy kapuszerű forma előtt állnak rajtuk. Úgy gondoltam ez térben elhelyezve is működőképes koncepció lenne. A király mögött van egy kapu: ez jelképezheti a múltat és azt, hogy Szent István átlépett az európai világba.
A szobrot 2000. december 27-én, ünnepi körülmények között avatta fel az egri érsek.
- Nagyon sűrű köd gomolygott fölöttünk. Emlékszem, amikor leleplezték a szobrot, és Seregély István érsek úr megszentelte, hirtelen kisütött a nap. A köd egy szempillantás alatt eltűnt, és a fény beragyogta Szent István alakját. Azonban csak néhány percre derült ki az ég: amikor véget ért az ünnepség, újra beburkolt mindent a köd. Csodálatos pillanat volt, úgy éreztem, a Jóisten kimosolygott ránk – emlékszik vissza a különleges avatóra a szobrászművész.
