2017-ben jelent meg Miért Miskolc? című kötete, amelyben 63 történetben indokolja meg, miért szereti városunkat. A könyv írásait lapunk is rendszeresen publikálja. Ezek közül több is olyan országosan vagy akár nemzetközileg is ismert művészről, sportolóról szól, akik városunkból elszármazva váltak hivatásuk elismert embereivé, ám sokan mi miskolciak sem tudjuk róluk, hogy helyi gyökerekkel bírnak. Elhivatottan keresi, kutatja a miskolci felmenőkkel bíró nemzeti büszkeségeinket, legutóbb például Bródy Jánosról derítette ki, hogy felmenői miskolciak. Honnan fakad önben a lokálpatriotizmusnak ez a fajta megnyilvánulása?
- A szüleim szerették ezt a várost, és a történetek, Miskolc általuk megismert szegletei és csodái, amiről gyakran meséltek, segítettek engem ahhoz, hogy magam is keressem szülővárosom elveszettnek hitt értékeit. Minél többet mutattak meg nekem a városból, annál többet szerettem volna megtudni arról, hogy kik építettek, formálták, és hogy kiket indított útjára a nagyvilágba. Gyerekfejjel hallgattam beszélgetéseiket a két háború közötti városi történetekről. Ez nagyon mély nyomokat hagyott bennem. Gimnazistaként aztán megnyertem egy várostörténeti vetélkedőt. Végtelenül boldog voltam. Rohantam haza, hogy elbüszkélkedhessek vele a szüleimnek. Az olvasás élményének varázsát Anyámtól, a zene nyújtotta gyönyörű érzést Apámtól kaptam, aki hegedülni tanított. Aztán a fiatalok lázadó világa gyorsan elsodort a beat- és a rockzene felé. Azt mondhatom, hogy végül is a szüleim voltak azok, és néhány középiskolai tanárom, akik megtanítottak arra, hogy meglássam a város értékeit, megértsem múltjának köztünk élő üzeneteit. Az a polgári miliő, amiben felnőttem, határozta meg gondolkodásomat.
Hogyan hatott önre később, felnőttként az erős kötődés szülővárosához? Mennyire határozta meg a hivatását a lokálpatrióta identitás?
- A nyolcvanas évek közepén a Miskolci Ifjúsági Napok szervezése során gondoltam először arra, hogy a város értékeit próbáljuk meg úgy megmutatni, hogy azok számára, akik ebben részt vesznek, ez a találkozás különleges élményt jelentsen. Ennek lényege a megtalálás, megismerés, és rácsodálkozás. Akkor „Történelem és ifjúság” címet adtam ennek a játéknak, amit 20 évvel később, az ezredforduló utáni évektől újrafogalmaztam. Most úgy ismerik a város lakói, hogy „VárosJárás”. Minden évben más-más tematika mentén folyik a játék, az idén az Avas értékeit keressük meg. Számomra nagyon nagy elismerést jelentett, amikor Miskolc alpolgármesterévé választottak. Az akkori időkből amire büszke vagyok, hogy három nemzetközi hírű fesztivál elindításában működhettem közre, elkészült az Avas átfogó fejlesztési terve, megépült több kulturális intézmény, a Szinva terasz, megújult a főutca, a Déryné utca és több közterület. Sikerült elérni, hogy a város megduplázza a kultúra támogatására fordított összeget. Ezzel egyedül voltunk az országban. Nagyon jól működött a város, kiváló munkatársaim voltak. Kidolgoztuk a kulturális alapú városfejlesztés hazai modelljét. Talán még sokan emlékeznek „a kultúra várost épít” szlogenre.
A város múltjával ismerkedve rájöttem arra, hogy egy része a miskolci történetnek hiányzik. Ez pedig nem más, mint a legendárium. Rengeteg olyan esemény hullott ki a kollektív emlékezetből, ami a település fontos pillanatait, a város sokszor erőn felüli vállalásait, a magyar kulturális történetben betöltött szerepét jelentette. Ez nem a miskolciak hibája. A múlt század közepétől a városfejlesztés központi kérdése nem a kultúra volt, másról szólt akkor az élet Miskolcon. Kevésbé volt az fontos, a színház hogy működik, vagy hogy a filmfesztivál miért maradt el. Ezekkel kezdtem el foglalkozni. Feltettem magamnak egy kérdést: miért Miskolc? Az erre adott válaszaim aztán több kiadványban is megjelentek. Tartozni kell az embernek valahova. Nekünk ez a város az otthonunk. Így kell szeretnünk és gondolkodnunk róla. Néha már úgy érzem, nekem ez a küldetésem. Mert azt tapasztalom, hogy amit csinálok, érdekli az embereket. Velem együtt ők is meg akarják ismerni a várost. A nyolcvanas évek közepétől gyűjtöm és olvasom a Miskolcról szóló könyveket, egyre inkább elmélyültem a város történetében. Annak idején magam is alapító tagja lettem a Miskolci Városszépítő Egyesületnek. Fontos mérföldkő volt az életemben, amikor a város Európa Kulturális Fővárosa pályázatának szakmai előkészítését végezhettem és több mint száz kiváló lokálpatrióta miskolci szakemberrel dolgozhattam együtt. És bár Pécs megnyerte ezt, de Miskolc megelőzte Debrecent, Budapestet, Egert és sok más várost. A legnagyobb hasznot az jelentette, hogy miskolciak elkezdtek tudatosan foglalkozni a városukkal és rácsodálkozni annak értékeire. Ennek eredménye lett, hogy Miskolc 2008-ban elnyerte a Kultúra Magyar Városa címet.
Mégis, mintha bennünk, miskolciakban lenne valamiféle kimoshatatlan pesszimizmus, egyfajta szürke szűrő, amin keresztül látjuk városunkat. Hogyan lehet azon a képen változtatni, ami bennünk él magunkról, a szürke, szmogos iparváros kép formájában? Mikorra találhatja meg Miskolc az újfajta identitását?
- A rendszerváltás környékén, a kilencvenes évek elején jutottam el odáig, hogy rájöttem, valami véget ért ebben a városban. Véget ért az, hogy Miskolc az acélváros, az ipar fellegvára, ahol dübörög a kohászat. Ezzel gyorsan szembesültem, mert apám a Lenin Kohászati Művekben dolgozott, és egészen közelről éreztem azt a fájdalmat, amit ő - bár akkor már nyugdíjas volt -, mégis átélt. Szerintem nagyon sokan megértették akkor, hogy valami véget ért. Valami újnak kell elkezdődnie. Ne szépítsük. Miskolc történetének legsúlyosabb válságát éli. Új víziókra van szükség, ha úgy tetszik új álmok álmodóira. Ennek keresése zajlik most is. Nagyon fontos, hogy megértsük: a negatív folyamatok a rendszerváltás előtt elkezdődtek. A nyolcvanas évek közepén már érezhető volt, hogy az a fajta nagyipar, ami Miskolcot akkor jellemezte és a miskolciak megélhetését jelentette, a világban átalakulóban van. Az ipar összeomlása, és a rendszerváltás időben egybeesett. Az összeomló nehézipar egyik napról a másikra 60 ezer ember egzisztenciáját temette maga alá. A nehéziparból, nagyjából családtagokkal együtt ennyien éltek akkor. Ezt a traumát Miskolc még ma sem heverte ki. Én a válságból való kilábalásban nagyon fontos szerepet gondolok a város kulturális értékeinek, épített örökségének, természeti adottságainak. A természeti, kulturális és épített csodáknak olyan sokasága található Miskolcon, amely egyetlen magyar városban sem. Nekünk mindenünk van, meg kell tanulnunk élni ezzel az adottsággal. Ez nem könnyű, mert sok évtizeden keresztül nem erről szólt az élet Miskolcon. Én úgy próbáltam a változást segíteni, hogy elkezdtem megírni, legendákba ágyazni a városi régmúlt üzeneteit, mert meggyőződésem, hogy a legendák különleges hidak a múlt és a jövő között. És ez a híd átvisz bennünket a jelen szakadékai fölött, ha megismerjük őket és megértjük üzeneteit. Könyveimmel szeretnék ablakot nyitni egy vállalható, elérhető és szerethető világra.
Hogyan kezdett el Miskolcról elszármazott hírességek után kutatni?
- Magával Miskolccal sokan foglalkoznak, de azokkal, akik elmentek a városból, senki sem törődött. Fejembe vettem azt, hogy ezeket a sorsokat kutatom, ezeket a miskolciakat illesztem be a város történetébe. Az első Ferenczi Sándor volt. Nem nagyon tudták a miskolciak, hogy ki ő, azon túl, hogy róla nevezték el az egészségügyi szakközépiskolát. Pedig közvetlen munkatársa volt Sigmund Freudnak, világhírű kutató, pszichiáter, akinek ma is követői vannak szerte a világban. De jó példa Pressburger Imre is. A város emlékezetének nem volt része az, hogy megszületik a Szeles utcán valaki, és aztán néhány évtized múlva világhírű lesz, forgatókönyveket ír a legnagyobb színészeknek, és Oscar-díjat nyer. Szintén kevesen tudják, hogy Gyarmati Dezső, többszörös olimpiai és világbajnok vízilabdázó Miskolcon született, itt kezdett el sportolni. Kézilabdázott, majd ökölvívott, a meccseit a Népkerti Vigadóban játszotta. Az se volt ismert, hogy a legismertebb magyar zenés darab, a Csárdáskirálynő librettó szerzője a miskolci születésű Jenbach Béla.
Bevallom, sokféle könyvet olvasva jutottam el azokhoz, akik városunkból indulva lettek híres emberek. Ilyenkor kutatok tovább, rengeteg anyagot gyűjtök, korabeli cikkeket keresek, végignézem a családfát. Elmegyek a levéltárba, megkeresem, hogy hol lakott az adott személy. Azoknak is a nyomába eredtem, akik külföldön telepedtek le. Voltam Angliában Pressburger sírjánál és Bécsben a Jenbach testvérek hagyatékát kutattam. Ez ahhoz kell, hogy vissza tudjam adni a miskolciaknak ezeket az embereket, mert nem elég elmesélni egy történetet, hanem érinthetővé, emberközelivé kell tenni. Ezt viccesen visszahonosításnak nevezem, el kell helyezni őket újra Miskolcon. Például Ferenczi apja a miskolci főutcán híres könyvesboltot nyitott, ahol mindennapos vendégek voltak a kor legnagyobb írói. Irodalmi szalonként működött. Ha meg is tudod mutatni, hogy hol állt ez az üzlet, abban a pillanatban közelebb hoztad őt a miskolciakhoz.
A közelmúltban derült ki, hogy Mark Knopfler, az egykori világhírű Dire Straits gitárosa, zeneszerzője is miskolci gyökerekkel bír. Hogyan lelt rá?
- Ez a feltételezés már korábban lábra kapott, több magyar várossal, köztük Miskolccal is hírbe- hozták. Aztán egy angol nyelvű Ki kicsoda? kiadványban bukkantam rá. Nagyon vicces volt, amikor megtaláltam Knopfler önéletrajzát, mert abban azt írta, hogy „apám egy kis magyar faluban, Miskolcon született”. Onnantól már tudatosan kutattam róla tovább. Kis József, a Megyei Levéltár igazgatója is sokat segített nekem. Mások mellett Knopfler története is szerepelni fog új könyvemben, sok izgalmas miskolci legendával együtt.
