Kivételesen szerencsés ember vagyok, hogy ideszülettem. Ezt érzem, amikor Tapolcán sétálok, és arra gondolok, annak idején a monostor helyét is milyen jól választották meg elődeink. Hiszen itt a Hejő patak völgye minden olyat megad az embernek, amire vágyik, ami ahhoz kell, hogy úgy érezze, örökre maradni akar. A világon is párját ritkítja, sokak szerint egyedülálló az a természetes barlang, ahol meleg gyógyvíz tör elő a hegy mélyéből. Évszázadok óta gyógyítja látogatóit és úgy tűnik, így lesz ez még nagyon sokáig. A természet nagyon bőkezűen osztotta ajándékait az itt élő embereknek. Vélhetően azért is, mert a miskolciak becsülik, amit kaptak, ma is óvják környezetüket és mindent megtesznek azért, hogy utódaiknak úgy adják át, mint ahogy apáiktól megörökölték. És ez így van jól. A miskolciakat nem fenyegeti a már oly sok helyen tapasztalható ivóvízhiány. A mi vizünket a legnagyobb ásványvízgyártó, maga a hegy adja forrásai útján. Amikor alföldi vagy fővárosi barátaim nálam vendégeskednek, szinte órákig képesek beszélni arról, milyen hihetetlen érezni azt, milyen az igazi, jó hideg víz íze. Persze a miskolciak ezt nehezen értik, hiszen ők minden nap a hegy hideg vizével oltják szomjukat. Amikor persze ők vendégeskednek valamelyik alföldi városban, megtapasztalják, milyen az, amikor órákig folyatja az ember a csapból a vizet, de az sohasem lesz hideg, az íze meg némely helyen hasonlatos a pocsolya vizéhez. Nem véletlenül mondják, hogy Miskolcnak a vize az egyik legnagyobb kincse. A hegy meleg vizében fürdik, hideg vizével szomját oltja.
Arról, hogy településünk története a tapolcai monostoralapítással kezdődhetett, már Anonymus krónikájából, és későbbi egyháztörténeti iratokból tudtunk. De annak, hogy ez pontosan hol állt, nem találtuk nyomát. A régészek és a történészek véleménye is az volt, ha sikerülne megtalálni az apátság romjait, az már egyértelmű bizonyíték lenne arra, hogy igazak a Miskolc eredetére vonatkozó korabeli leírások. És ahogy az lenni szokott, a szerencse mellénk szegődött. 2004 végén Miskolc pályázatot nyújtott be az Európai Unió által alapított „Európa Kulturális Fővárosa” címre. A pályázatunkban írtunk Miskolc eredetéről is, de csak feltételeztük, hogy valahol a tapolcai őspark környékén állhatott egykoron az épület. Az első fordulót megnyertük, és bejutottunk a legjobb hét pályázatot benyújtó város közé. Ekkor kezdődött az igazán nagy munka, bemutatni részletesen a város fejlesztéseit, adottságait, jövőre vonatkozó elképzeléseit. Emlékszem, éppen a pályázatról egyeztettem a minisztériumban, amikor a miniszteri titkárság vezetője szólt, hogy miskolci munkatársaim fontos ügyben keresnek. Az üzenet így szólt: a tapolcai barlangfürdő bővítésének munkálatai során megtalálták az egykori apátság alapjait. Amint hazaértem, rohantam ki Tapolcára, ahol már vártak munkatársaim. Emlékezetes nap volt.
A barlangfürdő a bővítésekkel, a szaunaparkkal, a külső medencékkel mára valóban egyedi, sehol másutt nem látható látványosság lett. Hozzá kapcsolódik a csónakázótó, benne az óriásra nőtt növényevő halakkal, vízi madarakkal. Nekem a legkedvesebb tapolcai látványosság az őspark. Ilyen méltóságteljesen álló fákat még sehol sem láttam. Mint megannyi karmester magasodnak fölénk, hogy hajladozó ágaikkal megadják a hangot milliónyi levélnek, meg a köztük megbújó madaraknak, hogy aztán mind együtt megszólaltassák e földi tünemény csodálatos harmóniáit. S miközben ezt a különös hangversenyt hallgatjuk, mellénk telepednek a mókusok, hogy mogyorót, diót és más finomságot kérjenek, bizonyítva azt, hogy itt minden élőlény barátságban él egymással.
Ha pedig valakinek helyi borok kóstolására támad kedve, érdemes ellátogatni a görömbölyi pincesorra, ahol a helyi gazdák boraiból válogathat. Mert jól jegyezze meg a látogató: Miskolcon ha nyugatra, ha északra, ha délre indul, mindenütt pincékre talál.
