Azért, mert itt élt Mancs, a világhírű életmentő kutya.
Fajtája szerint egy német juhászkutya volt. Ha az utcán találkoztunk volna vele, valószínű elmegyünk mellette, mert szépnek egyáltalán nem volt nevezhető, legalábbis a fajta standard szerint. Nem is vitte gazdája kiállításokra meg fesztiválokra, mert az ő kutyája sokkal többet tudott, mint a kozmetikus által alaposan felkészített, parádés kutyák. Lehoczki László kutyája hivatásos életmentő volt. Egy életmentőtől pedig nem azt várják, hogy kiállításokon mutogassa magát, hanem azt, hogy megtalálja és mentse a nehéz helyzetbe került embereket. És Mancs ezt tette, de úgy, hogy annak csodájára jártak. A miskolci életmentők szolgálatában állt, mióta eszét tudta, és rajongott gazdájáért. Együtt járták az országot és később a világot. Sokszor hívás és kérés nélkül is mentek segíteni. Egy törökországi földrengés után a miskolci mentőcsoport is a helyszínre utazott, hogy segítse a mentést, és a romok között megtalálni a túlélőket. Mancs ember- és kutyatársaival egymás után találta meg a sérülteket és azokat is, akiken már nem lehetett segíteni. A kutyák házról házra mentek a romok között és hangosan jelezték, ha találtak valakit. A földrengésről sok ország televíziós forgatócsoportja beszámolt. Az egyik felvételen Mancs volt látható, amint egy gyereket ment a kövek közül. Ez a felvétel körbejárta a Földet és egy csapásra világhírűvé tette a miskolci mentőkutyát. Minderről persze Mancs mit sem tudott. Amikor hazaértek, ugyanúgy tette a dolgát, mint addig. A miskolciak persze büszkék voltak életmentőikre, Mancs a gyerekek kedvence lett. A városi koszorúzási ünnepségeken mindig nagy tapssal jutalmazták őket, amikor a gazdik és kutyáik együtt helyezték el virágaikat. A gyerekek ilyenkor azt kérdezték szüleiktől, hogy melyik Mancs.
Az ezredfordulóra Miskolc nagyon nehéz helyzetbe került. A több mint harmincezer embernek munkát adó, és a város életét meghatározó ipari vállalatok sikertelen privatizációk, átszervezések után csődbe jutottak és bezártak. Ha a családok tagjait is számoljuk, akkor elmondhatjuk, hogy az összeomló nehézipar hatvanezer ember egzisztenciáját temette maga alá. Ilyen helyzetben a várospolitika sem szólhat másról, mint „életmentésről”. Így született a gondolat, hogy Mancsnak, akinek hivatása az életmentés, szobrot állítsunk. A szobor ily módon szimbolikus. Az életekért való küzdelem szimbóluma egy olyan városban, ahol valami, amiről azt hittük, örökké tart, megszűnt, és helyette most újat kell találni. És ma már tudjuk, hogy ez egyáltalán nem könnyű.
Emlékszem arra a napra, amikor egy sajtótájékoztatón a támogató Generali Biztosító helyi vezetőjével bejelentettük, hogy Mancsnak még életében szobrot állítunk. Sokan nem értették, miért kell egy kutyának, ráadásul egy élő kutyának szobrot állítani. Aztán, amikor elkészült Szanyi Borbála fiatal miskolci szobrász alkotása, és felavattuk a Szinva-hídon a szobrot, megszelídültek az ellenzők. Megértették, hogy ez a szobor az életmentés szimbolikus szobra. Emlékszem a leleplezés pillanatára, ahogy Mancs, aki természetesen személyesen jelen volt saját szobrának avatásán, meglátva bronzba öntött mását, heves ugatásba kezdett. Egyesek tudni vélték, hogy megindultságból, mások szerint így adott hangot köszönetének.
Az avatás után két évvel, egy őszi napon, késő este Budapestről autóval hazafelé tartva csengett a telefonom. Lehoczki Laci volt, Mancs gazdája, aki könnyeivel küszködve mondta el a szomorú hírt, hogy Mancs tüdőgyulladásban meghalt. Mint családtagot temették el ott, ahol velük együtt élt. Azóta minden november elsején virágok és gyertyák sokasága veszi körül a szobrot. A miskolciak szeretetének világító jelei.
