– Egy távoli vidék kétezer kilométerre tőlünk. Mégis milyen közel van dédszüleink, nagyszüleink, szüleink velünk élő emlékezete – világított rá Hajdú Ildikó. A Herman Ottó Múzeum általános igazgatóhelyettese úgy véli, a magyar hadtörténet egyik legsúlyosabb vereségeként bevonuló tragédia nyomán korunk mindennapi diskurzusának egyik gyakori témája: miképpen lehet tanúvallomásra bírni a megfélemlített érintetteket? Meglátása szerint ez ma már rendkívül nehéz, miután az államszocializmus évtizedei alatt a második világháború hadszínterein hozott magyar áldozatok tabutémának számítottak.
– Nemhogy kibeszélni nem volt mód, de a megváltozott politikai viszonyok miatt éppenséggel elhallgatni volt ajánlatos a doni katasztrófa részleteit. Mindössze a családokon belüli, generációról generációra átadott történetek, esetleg később leírt emlékezések őrizték azon katonák beszámolóit, akik átélték az eseményeket – tette hozzá.
Az áldozatok lelki üdvéért mondott imát Szabó Sándor. A Belvárosi Református Templom lelkipásztora egyúttal felhívta a megjelentek figyelmét: nem szabad megfeledkeznünk az elesett áldozatokról, valamint fontos, hogy a szomorú emlékeket nemzedékről nemzedékre átörökítsük – ehhez nyújt segítséget többek közt Nemeskürty István és Sára Sándor a témát feldolgozó munkássága.
Városvezetők, helyi politikusok, civil szervezetek, katonai hagyományőrző egyesületek és a Magyar Honvédség nevében is helyeztek el koszorút a Doni kopjafánál.
