Horváth Zoliék minden vasárnap reggel 9-től 11 óráig itt fociznak ezen a festői környezetben lévő pályán. Többségük tősgyökeres felsőhámori, összetartó gárda, igazán megérdemelnék, hogy írjál róluk egy szép cikket, ajánlotta be őket Andi, a kalandpark büfése.
Nem esett nehezemre Horváth Zoltán (Zola) utolérése és a riport elkészítése, mert amint kiderült: ő az édesapja a rendkívül tehetséges fiatal fotóriporter kollégámnak, Horváth Csongornak.
Ez egy 30 éves történet, kezdi mesélni sztorijukat Horváth Zoltán, aki a motorja, főszervezője a Lillafüredi Kalandpark pályáján zajló derbiknek. Úgy kezdődött, hogy mi felsőhámoriak 1992-ben nagypályás focilehetőséghez jutottunk a Csanyik-völgyben, a Chinoinnál található régi erdészeti pályán. Váradi Ottó, a DVTK kitűnősége lett a mesterünk egészen 1996-ig. Nem kell őt bemutatni, hiszen közismert, hogy ő volt a csapatkapitánya az 1977-ben Magyar Kupa győztes piros-fehéreknek, mely jogot szerzett a Kupagyőztesek Európa-Kupájában való indulásra. Az első fordulóban a patinás török Besiktas volt az ellenfelük, az isztambuli Inönü Stadionban a tartalékos vasgyáriak – Tokár Béla és Tomesz Tibi is játszott - 2-0-ra kikaptak. A visszavágón aztán brillíroztak a fiúk, 5-0-ra lelépték a hires vendégeket, Váradi Ottó is rúgott gólt. A második körben az öt jugoszláv válogatottal – köztük Surjak, Muzinic, Zungul – felálló Hajduk Split következett. Szabó Géza az itthoni találkozón Váradi helyén Teodoru Vasziliszt akarta játszatni. Ilyen fiatal játékost csak fokozatosan szabad beépíteni – érvelt Kutasi László, és akkor keressen egy balhátvédet is – mondta a vezetőedzőnek. –Maga zsarol engem?- kérdezte a tréner. Aztán csak megfogadta Laci tanácsát, és maradt Ottó, az önkritika bevált, végül Váradi Ottó győztes találatával sikerült 2-1-re lebirkózni a szerbeket. Splitben Kutasi remek cselsorozata után Tatárt hozta helyzetbe, ő ballal rászúrta, két láb között a kapufát érintve vágódott a hálóba az egyenlítő gól tíz perccel a vége előtt, ami a továbbjutást jelentette volna. A román bíró, Anderkó Ottó azonban másként gondolta: egy vétlen ütközésért büntetőt ítélt, a labdát a kijelölt Rukljac Drago a jobb felsőbe felrúgta, épphogy befért. Következtek a mindent eldöntő tizenegyesek. A szerencse nem a diósgyőrieknek kedvezett, 4-3-al a Split jutott tovább.
Váradi Ottótól sokat tanultunk, nem múlt el nála nyomtalanul, hogy előbb a Vasassal lett bronzérmes 1971-ben, majd a DVTK-val 1979-ben, abban a bajnoki idényben 27 mérkőzésen szerepelt és három gólt szerzett. Ottó kőkemény edző volt, látszott rajta, hogy alkalmazza Szabó Géza kondíciójavító módszereit, ami a DVTK sikereit garantálta. Olyan lendülettel jött edzést tartani, abszolút nem zavarta, hogy csak a körzeti bajnokságban szerepel a csapatunk. Akkor ez egyébként megfelelt a mai megyei első osztály színvonalának. Téli alapozásai a későbbiekben sokat értek, erőtől duzzadt a játékunk. Nagy hóban is felfutottunk Fehérkőlápára. Nekem külön motivációt jelentett, hogy ő is azon a poszton (beállósként) játszott, ahol én – emlékszik vissza Horváth Zoltán. Ha szükséges, fel kell menned ellenfeled hátára is – mondta. Az 1-es buszról leszállva, a patak mellett bandukolva figyelt minket, mit csinálunk, és ha nem nyerte el produkciónk a tetszését, máris kiabált, hogy 20 fekvőtámasz, vagy futsz még három kört. Az idegenbeli meccsekre így készített fel bennünket: ha Arnótón, Megyaszón vagy Sajósenyén, Sajóvámoson kijönnek a kocsmából az ellenfelek, nemsokára majd a hátatok mögött érzitek, hogy lihegnek, elfogy a levegőjük, és aztán ledarálhatjátok őket. Annak idején a mi sikereink egyik titka is a kiváló erőnlétünk volt. Szigorú edzéseit leszámítva Ottó barátságos, jó humorú embernek számított. Tartást adott csapatunknak. Sokat köszönhetünk elnökünknek, a most 82 esztendős Alberti Istvánnak is, aki erdészeti dolgozóként elintézte, hogy megkapjuk a csanyiki pályát, amely ugyan szűk volt, de hitelesített. Mindent megtett értünk az alpesi büfé tulajdonosa, Horváth Tamás is, Tomi sajnos már nincs köztünk, ő egyébként csak a névrokonom. A labdarúgó szövetségben Boldizsár József mindig biztatott minket, hogy helyünk lenne a magasabb osztályban is, ahol megragadhatnánk. Feljutási rangadót játszhattunk Bükkszentkereszt ellen 500 néző előtt, 1-1-re álltunk, de a jóval erősebb rivális ellen nem volt esélyünk. Emlékezetes a megyaszói Medve Kupa is, ahol hat csapat közül mi szereztük meg az ezüstérmet. Szép emlékünk az 1996. február 7-i Fürediek Vándortornája, ezen Lillafüred néven indult a Hámor FC Váradi Ottó irányításával, ellenfeleink Mátrafüred, Tiszafüred, Káptalanfüred, Kaposfüred, Balatonfüred voltak. Valahol sajnos ez is megakadt. A mai napig büszkék vagyunk arra, hogy hazánk talán legszebb településének lehettünk hivatalos csapata. Napjainkig ápoljuk a hagyományokat a Lillafüredi Kalandpark pályáján.
És ahogy az lenni szokott, másütt is, lassan elfogyott körülöttünk a levegő. Sokszor magunk fizettük az útiköltséget, tagdíjból raktuk össze a költségeket. A Hámor játékosai gyakran pakolták meg fával a LÁÉV kisvasút kocsijait, hogy több pénzünk legyen. Ma nincs ilyen, hogy azért fizessen valaki, hogy játszhasson. 1996-ban már nem szponzorálta az erdészet a Hámor fociklubot, a pályánk se volt megfelelő, öltözővel sem rendelkeztünk, így ellehetetlenültünk. Tőcsik Leventét elvitte tőlünk az Eger, Konkoly Antalt, Gólyát pedig leigazolta a Volán Sverla Béla idején. Mi nyolcan, Kundráth Csaba, Molnár István, Novák Zsolt, Béres János, Somodi Árpád (kapus), Szabó Béla (később vezetőedző is lett itt) és Fekete László Felsőzsolcán folytattuk 3 évig a megye II-ben és I-ben Siegel János jóvoltából – közölte Horváth Zoltán. Ez a múlt, egymásért küzdöttünk, kisegítettük társainkat, ezért volt foci, szív nélkül ez nem működik – fogalmazott Zoltán.
A jelen pedig a kalandparki pálya, öt éve az átadása óta béreljük. Számunkra ez az ország legszebb, legideálisabb helye. Micsoda panorama! Nézzen fel a józsefattilai csillámló sziklafalakra, a kerek fehér kövekre, a hegyek sörényére, a törékeny lombokra, a hullámzó dombokra. Nekünk ez az otthonunk. A bő keretünk 30 játékos, telefonon összetrombitálom, ki mikor ér rá. Tizennégynél kevesebben sohasem vagyunk, ha esik, fúj a szél, vagy tűz a nap. A két kapus adott: az egyik a 67 éves Varga Miklós, aki még eldobja magát. A másik én lettem – mondja Zoltán. Eldöntjük ki kivel legyen, arra ügyelünk, ne legyen egyhangú. Az öt mezőnyjátékos az egyik oldalon többnyire Rácz Péter (ő NB III-ig vitte), Bódi István, Kiss István (tartalék volt Ottónál), Káli Zsolt és Kaczúr Krisztián. A másik csapat:Bertók Krisztián, Lazányi János, Lénárt András, Dósa Máté, Mészáros Zoltán. Béres Balázs és Bordás Benedek a DVTK U 15-ös csapatának tagjai (edzőjük Kádár László), akik beilleszkedtek közénk, impulzust kapnak, abszolút alázattal játszanak. A meccseinken van tűz, benzin, nem lagymatag az iram, de baráti a hangulat, utána kulturáltan eldiskurálunk. Nem is tudnánk otthon hagyni két 70 év feletti törzsszurkolónkat, Bisztrán Jenőt és Horváth Istvánt. Szoktunk évadnyitót csinálni főzéssel és persze szezonzárót is. A mai világban ez ritka, az emberek szinte köszönni sem tudnak. Télen sem állunk le, a Buborékban kibéreljük a 70X40 méteres sátrat, amelyet 15 fokra temporálnak. Van egy dédelgetett tervünk, legkésőbb 2025-ben szeretett mesterünk halálának 25. évfordulójára szeretnénk megrendezni a Váradi Ottó-emléktornát, amelyen a fő atrakció természetesen a Hámor felnőtt és ifi csapatai rangadója lesz – zárta gondolatait az 58 éves Horváth Zoltán.
