Derült égből villámcsapásként ért múlt héten a hír: elment Devera Pista bácsi, a bringások és túrázók kultikus bükki kocsmájának, az ómassai Vadásznak a lelke.
Tényleg megdöbbentett annak ellenére is, hogy tisztában voltam vele, pár éve egyszer már majdnem itt hagyta ezt a világot. Akkor végül is felgyógyult, ennek köszönhetően néhány éve portét is készíthettem vele, amiben életéről, Ómassáról és a Vadász történetéről is beszélt. Elmondta azt is: hosszas vívódás után akkor még újranyitotta a kultikus helyet, mert úgy érezte, ha háromszor is visszahozta jóisten (ennyiszer élesztették újra, amíg kórházban volt), még dolga van ezen a világon. És hát mi, a vendégei is hiányoztunk neki. Ez nem volt benne a cikkben, de természetesen ő is hiányzott nekünk.
Fog is hiányozni, most, hogy véglegesen elment Pista bácsi. Mert nehéz ezt feldolgozni. Elevenen élnek beszélgetéseink a fejemben még annak ellenére is, hogy a portré készítését követően már nem sokáig tartott nyitva. Viszont az a pár hónap jó volt arra, hogy még egyszer átéljük a „Vadász-élményt”, még ha már felesége és a kis háromlábú kutyusuk nélkül is. Sőt, a zárás után is minden bükki bringakörömet Ómassán zártam a Vadász előtt, ahol a fapadra leülve ettem meg a müzliszeletemet, és ittam pár korty vizet, mielőtt visszaindultam a belvárosba. És ha láttam, hogy Pista bácsi kocsija megmozdult a legutóbbi látogatásom óta, vagy hogy füstöl a kémény, nyugodt voltam.
Viszont mostanában aggódtam Ómassára érve, mivel a Vadász körül egy ideje minden mozdulatlan volt. A kukák behúzva a teraszra, és a kocsi is mindig ugyanott állt. Augusztus elején a Vadászt nézve meg is fogadtam: a dunántúli bringatúrám után feltétlen utánajárok, mi van Pista bácsival. Aztán hazaérkezésem után a Facebookon fogadott a gyászhír. Ezúton is szeretném megragadni az alkalmat, hogy a gyászoló családnak őszinte részvétemet fejezzem ki!
Elment tehát Devera Pista bácsi. Ő elment, már ismét együtt van szeretett feleségével, csak nekünk nehéz, akik itt maradtunk, nélküle. Nehéz, de talán idővel könnyebb lehet, ha az emlékét megőrizzük.
„Na, én csinálok egy bagót magamnak, neked hozzak még egy sört, fiam?” – kérdezte tőlem sokszor. Vagy, amikor mesélt, állandó szójárása volt: „na, a lényeg: az jön ki belőle…” És persze hogy imádott mesélni a Vadász történetéről vagy Ómassáról, ami igazi otthona lett az eltelt évtizedek alatt. Szerette, óvta és nagyon dühös volt, ha úgy érezte, hogy a nagyok nem kezelik a helyén. Megkerülhetetlen volt ő és a Vadász is. Nem csak a helyieknek, a túrázóknak vagy nekünk bringásoknak és nem csak azért, mert a városrész központjában voltak.
Szóval emlékezzünk rá. Idézzük fel a régi estéket a Vadászból, a nagy beszélgetéseket, sztorikat. Miközben ezt tesszük, biztos vagyok benne, hogy Pista bácsi elégedetten bólogat a bagóját szívva ott fent, az égi Vadászban, és ő is hozzátesz egy-egy feledhetetlen emléket: „Szóval fiam, a lényeg: az jön ki belőle...” És a történet folytatódik. Odafent és itt lent, az emlékeinkben.
